Tegnap este még leugrottam fehér csokit vásárolni a világos kókuszgolyóhoz, mert nem kaptam a Sparban, amikor a többi dolgot vettem. Egyszerűen hihetetlen, de elkapkodták az összeset. Tudtam, hogy van egy kisbolt, ami kilenc után is nyitva van még, úgyhogy a kellemes, meleg nyári estében elsétáltam a Báthory utcába. Ott is az egyetlen fehér csoki egy fehér Kitkat volt, ami ugyan nem jó a kókuszgolyóhoz, de azért megvettem. Ahogy jöttem visszafelé egy fákkal körülvett kis terecskén, a Batthyány-örökmécsesnél, egy talán kéregető, de inkább a saját örömére játszó bácsi pengette csodaszépen a Csendes Éjt a flamenco gitárján, végtelenítve. Először elsétáltam mellette, de muszáj volt visszamenni. Leültem egy padra. Felnéztem a sok milliárd éves csillagokra, és elfelejtettem a fehér csokit és minden hétköznapi gondomat. Nem tudom, hogy a nyári karácsonyi dal borította-e fel ennyire a tér-idő kontinuumot, vagy a napokban a klíma-apokalipszisről hallgatott podcast miatt volt, vagy a szomszédban zajló háború miatt, de talán mind egyszerre, a lényeg, hogy a kis terecske múlt- és jövőbeli képei villantak be.
Láttam, ahogy sétapálcás, keménykalapos polgárok sietnek át az utcán, és fordulnak be a sarkon, vagy ahogy régebbi civilizációk hétköznapjai történtek ezen a helyen. És aztán láttam, hogy a háború pusztította Báthory utcai házak romjai között hogyan kutat élelem után egy lerongyolódott túlélő, majd, ahogy madmax-emberek haladnak a Duna irányába vízért a természet által már félig visszafoglalt téglatörmeléken keresztül.
Nem volt rossz érzés, inkább különleges. Szerencsésnek éreztem magam, hogy itt és most vagyok, ahogy a fehér Kitkatemmel hallgatom a Csendes Éjt, és tudtam, hogy sokat fogok még visszagondolni erre a pillanatra megrendült helyzetekben, amikor lángoló házak között, vagy zölddel benőtt romokon, vagy csak nagyon-nagyon szomorúan, vagy majd nagyon-nagyon öregen megállok ezen a téren egy kis időre, egy másik csillagos estén.
A legnagyobb szenvedések árnyékában nőnek a boldogság legszebb virágai. A közepesen szar dolgok max ilyen diszkréten felhorkanó nevetés szöszmöszöket teremnek.
Ma eltorzult arccal bámultam magam elé a 110E buszon, mert az épp egyenesbe jövő lelki mérlegembe betört egy kínos emlék. Nem is tudom már mikor, valami idős embernek próbáltam kedvesen-frappánsan, lazán válaszolni a mentegetőzésére, hogy olyan lassan haladunk. Pont előtte láttam egy mémben, hogy minden öregember törékeny testébe egy életerős tizennyolcéves fiatal van bezárva, aki azt mondja, hogy mi a franc történt itt az elmúlt hetven évben. De nem vette jó néven, csak valami elhaló m-hm hangot hallatott, és utána kínos csend.
Biztos, persze, mert megint angolul próbáltam viccelni, és idegen nyelven nem nagyon tudnak átmenni a lelki finomságok. De miért is kísértem én azt az öreg nénit, az angol királynőt a volt lakásunk lépcsőházában fokról fokra? Ja igen, tuti csak beettem lefekvés előtt, és ezért rosszul aludtam. Az Álmoskönyv szerint ilyenkor nem szabad sokat enni, abból a katyvaszból jövőd nem jósolhatod. Úgy tűnik, azon az éjjel a tudatalattimból felkavarodott a fájóstérdű nagymamám, az idős Elnök úr, akinek egyszer egy hasonlót mondtam és tetszett neki, az indiai fizikus halálra vált arca, akivel viccelni próbáltam, de nem tetsztett neki, meg a mém, amit elraktároztam, hogy jó lesz majd elsütni valami Matuzsálemnek, és akkor már nyilván nem adom alább a legrangosabb idős hölgynél, a nagymamák nagymamájánál. A lényeg, hogy csak a saját elmém torzszülötte volt az egész kínos kis fél-rémálom. Jöhetett a megkönnyebbült, diszkréten felhorkanó nevetés. Ő bezzeg nem viselte ilyen jól, pár hétre rá dámaülésben ellovagolt az örök vadászmezőkre.
A zene elhalkult. Furcsa, azt hittem nem hallok majd semmit, elvégre az űrben nem terjed a hang. Arra nem gondoltam, hogy a karosszéria átvezeti a rezgéseket a szkafanderbe és így egész jól lehet majd hallani a rádiót.
Amikor titkos meghallgatást kértem a cég vezetőségétől, simán elhitték, hogy meguntam az életemet, és ha már meghalok, akkor szívesebben teszem ezt a világűrben, mint hogy kiugorjak az ablakon, vagy felvágjam az ereimet a fürdőkádban. Nekik meg kapóra jött, hogy letesztelem az új fejlesztésű űrruhájukat. Persze a nyilvánosság erről nem tudhat semmit. Azt meg az egész világon egyedül csakis én tudhatom, hogy valójában nem a halál ami vonz ebben az egészben, hanem az, hogy végre idefent lehetek. Hányszor bámultam a csillagos eget, és éreztem azt, hogy ott a végtelen világegyetem, én meg hozzá vagyok láncolva a földgolyóhoz és annak minden szennyéhez: gátlástalan politikusok, kapzsi üzletemberek, erőszakos maffiózók, undorító képmutatók: hazug és gusztustalan világ! Bárcsak utazhatnék a kozmoszon keresztül! Csak siklanék újabb és újabb világok felé! Hányszor éreztem, hogy nem az idelenthez tartozom, hanem az odafönthöz...
Most már nincs élő közvetítés, a merevítők leengedtek, nyugodtan mozoghatok. Kinyújtóztatom elgémberedett tagjaimat, majd tarkóra tett kézzel hátradőlök a meggypiros kabriómban. Magam elé tartom a jobb kezem. Felemelem a hüvelykujjam. Pont eltakarja a Földet. Érdekes, egyetlen ujjam alatt elfér az eddigi életem... Minden ott van abban a pici kis kék buborékban: nyomor és fényűzés, rabság és hatalom, szerelmek, háborúk, nemzetek, erkölcsi dilemmák, filozófiai kérdések, borzasztó igazságtalanságok és hősies kiállások! Hét és félmilliárd ember! A teljes történelem színhelye! Én pedig ezen kívül vagyok. És mi van még ezen kívül? Semmi. A hatalmas semmi. Igaz, hogy itt nincs igazságtalanság, de más sincs. Por és hamu van csak. Innen nézve mégsem olyan érdekes ez… Basszus, de egyedül vagyok! De visszamennék… A keblemre ölelném a legnagyobb gazembert is, hogy utána együtt szidhassuk a rendszert! De nem lehet. Nincs visszaút.
A világ nagy kérdésein gondolkozol éppen? Vagy a napi megélhetés akadályain küzdöd épp át magad, és azon erőlködsz, hogy a következő megpróbáltatást kivédd? Vagy a közöny uralkodott épp el rajtad, és semmivel se törődsz, és éppen ezen keseregsz? Vagy a tágas világ csodáiban merülsz el, és mindig csak a csillagok járásán, és a delfinek vándorlásán álmodoznál? Szerelmes vagy talán, és lila ködben forgolódsz a kincsecskédről ábrándozva?
Mondd, mi jár a fejedben?
Mondd, de csak az igazat! Azt szívesen veszem, és beszélek róla veled, ha igazán foglalkoztat, vagy csöndben hallgatlak, mint a bölcset, kinek szava arany. Csak arra kérlek, ne hencegj és ne modoroskodj! Gyere, a lelkünkből kiinduló egyenesek találkozzanak a végtelenben: ismerjük meg egymás gondolatait!
Sok csodálatos ember van, de nálad nincs senki csodálatosabb. Sok szép ember van, de nálad nincs senki gyönyörűbb. Nem a szalma lángjának könnyen kacagó füstrajza vagy, hanem izzó parázs fénye, olyan parázsé, amely lassan hevül, de sokáig tart, és inkább megéget, minthogy hagyja, hogy odébblökjék. Gondolataid óceánján nem a szilárd partra vert világítótornyok mutatják az irányt, hanem Isten titkos rendje szerint szórt csillagai a megfoghatatlan égnek, mégis mindig tudod, merre van a jó és merre a rossz. Érzed a szépet és érzed a jót, és ez szépít és nemesít téged is, napról napra, de nem a múló testben, hanem lélekben: a gyönyörű tested csak ehhez idomult, így szépül és nemesedik időről időre.
Ha rémület szorongat, hogy egyszer majd nem leszel, Nézz vissza múltunkba: nem voltál mennyiszer! Nézz körül, mi nagy hely: nem lebegsz mindenhol! Gondold el, mennyi mód: nem lehetsz mindenhogy!
Véged lesz, véged volt, véged van, ezer is. Örülj, hogy vagy, voltál s kicsit még leszel is. Nem lehetsz minden, ami van, lesz és volt, Te, mindenség festményén gyönyörű színfolt.
Amikor elalszunk, kilépünk a nagykomolyan-asztalfőn-ülős felnőtt szerepünkből, és találkozunk a végtelenben: ott, ahol a szívünkből kiinduló egyenesek metszik egymást.
Ott adós és hitelező nevetve borul egymás nyakába. Felidézik, ki milyen jól alakította a szerepét: Milyen hitelesen játszotta a hitelező a kapzsi uzsorást; milyen odaadóan könyörgött az adós, és milyen elemi keserűséggel tudta részegen szidni a világ irányítóit.
Ott a bukott diák szeretettel veregeti meg tanára vállát, és gratulál neki a szigorú osztályzásért, meg a jelenetért, amely során egy pillanatra se esett ki a szerepéből, mikor megalázta a diáktársai előtt. A tanár pedig nevetve meséli, hogy ő még ilyen remek, szívszaggató sírást senkitől sem hallott, pedig nem egy diákkal játszották már el.
Ott az áldozat alig akarja elengedni a gyilkost, mikor az ébredni indul, és végül azzal bocsátja vissza a világba: alig várja, hogy újra lássa.
Itt lent senki sem szeretné elrontani a játékot... csak egy-két pajkos ember van, aki illetlenül, mosolyogva rá-rá kacsint néha egy vadidegenre, vagy nem bír magával, és egyenesen átöleli a metrón szembejövőt, és azt súgja a fülébe:
Bármennyi világnézettel találkoztam, mindegyik besorolható két típusba: az egyik szerint végérvényesen meghalunk, a másik szerint a halál után is tovább élünk.
Mindkettő alapvetően a mindennapi gondoktól való távolmaradásra ösztönöz: az elsőben azt gondoljuk, az egész élet egy megismételhetetlen játék, semminek semmi értelme nincs, érezzük jól magunkat benne. A másodikban azt gondoljuk, hogy majd a halál után élünk igazán, éppen ezért elértéktelenednek a világi dolgaink.
Így a mindennapi gondok, a fizikai létfenntartásunk, a gazdagságra, hatalomra, tudásszerzésre törekvésünk, a háborúink, sérelmeink, mindkét esetben csak megmosolyogni való játékok. Ettől még komolyan vesszük, mert a játék úgy jó, ha komolyan vesszük. Mégis, mikor ebből a játékból pár percre kilépünk, és az egész léten elgondolkodunk, akkor nevetségesnek tűnik minden, amin addig rágódtunk, szorongtunk, felháborodtunk. Ez a pár perc az ünnep. Az igazi értékek, a bölcsesség pár perce, amikor nincs határidő, adósság, nincs bűnös, áldozat, csak az élet van, benne az egyszeri, megismételhetetlen életekkel, amelyek éppen ezért tökéletesek és szeretetreméltóak; az életekkel, amelyek örülnek egymásnak.
Arra szeretnék törekedni, hogy ez a pár perc minél több, és minél hosszabb legyen.
- Persze, hogy az élet komolytalan, unalmas és értelmetlen önmagában. Értelmet csak te adhatsz neki, de bármi is az, azt hittel, tűzzel és odaadással kell tenned. Mert csak így szeretheted magadat, és mennél jobban szereted magadat, annál jobban tudsz szeretni másokat, és annál jobban szeretnek téged; ami az egyetlen igaz öröm az életben.
Ma rágyújtottam buszra várva Váróterem közelén, S az épületnek ablakában Megláttam, hol állok én. De nem csak magam kémleltem ott, A nagy orrot s a kobakot... Hanem egy lábat keresztbe rakva, S a szoknyát, amely rajta volt!
Ült a szoknya, ült a gazda, Ült a láb keresztberakva, Ült a rés a szoknya s láb közt, S ült bizony a szemem rajta. Én meg álltam, állva vártam, Fejszénámat igazgattam, Így állt szénám e pillanatban, Így állt a pillanat és én Hajsimítást imitálva, Váróterem közelén.
Haj, de bűneim miatt Gyúlt harag keblekben: S remegve állva láttam, Hogy a két mell meglebben. Vele lebbent szoknya, gazda, A gazda feje, s a haja rajta, Felfedve, mi -balsorsomra- Lekókasztó módon ronda.
Én nem lehetek akármilyen, nem lehetek mindig önmagam: felelős vagyok, mert tudatában vagyok annak, hogy hatással vagyok a világra. Éppen ezért dolgom, hogy legjobb tudásom szerint úgy avatkozzam be a világ rendszerébe, hogy a lehető legjobb eredmény szülessen meg. Ennek megfelelően cselekedeteim célcselekedetek, és csak kivételesen, ünnepekkor, mikor nem dolgozom, állhatok meg, hogy a nagy egészen elmerengjek és végre a hatással nem törődve, a meggyőződésemet cselekedve megéljem az identitásomat az egyéntől az Istenig minden tudati szintemen. E megélés az ünnep maga.
A demokratikus politikai rendszerekben hagyományosan az egyes társadalmi csoportok érdek érvényesítésüket politikai pártok formájában gyakorolják. Az egyes politikai pártok elvi háttere (ideológiája) szorosan kötődik az általuk képviselt csoportok domináns értékrendjéhez. Így például a XX. század elején találhatunk liberális-konzervatív értékrendet követő pártokat, szociális reformista értékrendet követő pártokat. Tovább színezi a palettát hogy némely irányzat a globális megközelítést (szociál-demokrata irányzatok), mások a lokális megközelítést (nemzeti-szociális irányzatok) követték. Az azonban bizonyos, hogy majdnem minden esetben jól körülírhatók azok a társadalmi csoportok és kultúrkörök, és ezek mentén azok az értékrendek, amelyeket az adott pártok képviseltek.
A nagy hagyományú demokratikus rendszerekben az egymást kiegészítő, illetve ellensúlyozó ellentétek folyamatos küzdelme nyomán törvényszerűen alakultak ki a nagy, egymással ellentétes értékeket preferáló pártok. Ezek a pártok stabil, jól körülhatárolt társadalmi rétegek, kultúrák állandó támogatását élvezik. Emberi alaptulajdonság a pártosodás. Az érdekérvényesítésre szövetkezettek csoportjai természetesen törekszenek erőik egyesítésére és a Swift Guliverjében leírt „alacsony cipősarkúak” és „magas cipősarkúak” kétpólusú világa természetes emberi-társadalmi igények, tulajdonságok eredménye. Mint ahogy a fentebb vázolt antagonista értékrend-pároknál láthattuk, ezek egymást kontrolláló, kiegyensúlyozó hatása kifejezetten kedvező. A hosszú fejlődéssel kialakult politikai gyűjtőpártok a szintén hosszú fejlődéssel kialakult politikai rendszereken belül nem képesek tartósan és károsan egyoldalúan érvényesíteni preferenciáikat. Amikor a kihívások az egyik értékrend csoport válaszát kívánják meg, előbb-utóbb automatikusan aktív érdekérvényesítő pozícióba segítik az adott értékrend csoportot képviselő pártot. (Ez demokratikus politikai rendszerekben a kormánypozíciót jelenti.) Az antagonista értékrend csoportokat képviselő párt oponáló és ezen keresztül ellensúlyozó pozícióba kerül. (Ez pedig az ellenzéki pozíció.) Egészséges, érett demokráciában ellenzékbe kényszerülő párt nem katasztrófaként éli meg az ellenzéki pozíciót, hanem annak funkcióját öntudatosan vállalja és készül arra az időre, amikor az adott kihívások az ő általa megtestesített értékek szerinti választ kívánnak majd meg, ami a dolgok rendjénél fogva előbb-utóbb óhatatlanul bekövetkezik. Ennek eredménye a nagy kétpólusú politikai pártrendszerben megszokott „váltógazdálkodás”. Az ilyen rendszerre példa az Amerikai Egyesült Államok politikai rendszere. A demokraták hagyományosan inkább reformisat-szociális-globális, a republikánusok pedig konzervatív-liberális-lokális értékrendeket testesítenek meg. A hozzájuk tartozó szavazóbázis, pedig ennek megfelelő társadalmi csoportokból kerül ki.
A kormányra került párt természetesen nem képviselheti szélsőségesen értékrendjét, hiszen a kormányzás közege, a kihívások szélsőséges válaszokat nem engednek. Ez azonban nem jelenti azt, hogy az adott párt a kormányzás során „arcát veszti”. Hiszen mindenki számára nyilvánvaló, hogy az általa képviselt értékrend csoport, csak orientációt jelent. Azt jelenti, hogy milyen kihívásokra adhat nagy tapasztalattal értékes, előrevivő választ. Amennyiben pedig az adott kihívások a másik értékrend válaszait kívánják meg, azt a politikai „váltógazdálkodás” majd lehetővé teszi a másik értékrendet képviselő pártnak, kormánypozícióba helyezve azt. (Az angol parlamentáris demokráciában ilyen esetekben korábban írják ki a választásokat, azaz a hatalmon lévő párt maga megy elébe annak a kérdésnek, hogy megmérhesse a társadalom, megérett-e már váltásra a helyzet.)
Hazai politikai rendszerünkben azonban sajnálatosan nem fedezhetjük föl a fenti jelenséget. A pártok – többek között azért, mert a társadalom előtt nem közismert az antagonista értékek egymással történő versengésének és „váltógazdaságának” jótékony hatása – végletekig ragaszkodnak a hatalomhoz. Ennek érdekében pedig maguknak követelik az antagonista étékek egyszemélyben való képviseletét. Ezért egyszerre ígérnek konzervatív és reformista, liberális és szociális, globális és lokális válaszokat. (Adó csökkentést és egyben szociális juttatások emelését és még számos fából vaskarikát.) E pártok tehát elvesztik „arcukat”. Súlyos probléma, ha magát szociálisnak címkéző párt a vele természetes ellentétben álló liberálisokkal képez közös csoportot. Ezek együttes létezése azt feltételezi, hogy vagy egyik, vagy másik címke hamis, vagy mindkettő az. Ezt tetézi az, ha e párt egyébként is liberális jellemzőket mutat a gyakorlatban (milliárdos tőkések a transzparens képviselői) stb. Az ilyen arctalan, alapvetően ellentmondásos, kultúrához nem kötődő csoportosulás nem testesíthet meg alapvető értékeket. Sem „ilyet” sem „olyat”. Legalább ennyire visszatetsző, ha egy másik párt liberálisként indul, lokális-konzervatívként folytatja majd szociálisként zárja fejlődését (eddig). Ugyanakkor kimondható, hogy ez utóbbi egy adott időszakban legalább aránylag egységes értékrendet mutat, arcának elvesztése mellett új arcot ölt, azaz egy adott ciklusban legalább adott értékeket lehet rajta számon kérni.
Őszintén remélem, hogy a társadalom minél szélesebb rétegei megértik az egységes étékek mentén szerveződő, tisztességes és arccal rendelkező és egymástól különböző pártok szükségességét, valamint azt, hogy ezek váltógazdaságban való versenye (és nem bandaháborúja) a kihívásokra érzékenyen reagáló, jól működő politikai rendszerhez vezet. A választások során tehát keresni kell a következetességet, az arccal rendelkezőket, azokat akiktől elvárható, hogy valamely (bármely) egyébként értékes értékrendet következetesen képviselnek, de bölcsen belátják e mellett a másik értékrend létjogosultságát.
Éppen ezért az a választó, aki csoportja-, örökölt és szerzett kultúrája által meghatározottnak érzi magát, ne restelljen elfogultan arra szavazni, aki az ő értékeit következetesen közvetíti, de fogadja el, ha az eredmények nem az ő választását igazolják. Ugyanakkor forduljon el az „arctalantól” mert arra a politikai rendszerben valójában egyáltalán nincsen szükség.
A kozmopolita értékrend megnevezése sajnos félrevezető, jobbat azonban nem találtam (nyitott vagyok bármilyen javaslatra!). Ez az értékrend és szemlélet a történelemben mindenkor jelen volt, azokban az időkben is, amikor földrajzi okokból, a közlekedési és kommunikációs feltételek hiányában természetesen nem volt az általunk elérhető világra, az egész glóbuszra vonatkozó. Valójában ez az értékrend mindig a lokális közösséget szabályozó, befolyásoló és ennek kapcsán elnyomó nagyobb, átfogóbb hatalmak, magasabb társadalmi szerveződések értékrendje volt. A folyóvölgyi kultúrák esetén – a faluközösséggel és annak kultúrájával szemben – ez volt a faluközösségeket, azok öntözéses csatorna gazdálkodását szervező, az éhínségek idején raktárakból segítő, ellenséges betörésektől védő, de ugyanakkor a terményeket és adókat beszedő és a helyi hagyományokat félresöprő elnyomó városi kultúrának az értékrendje. Később erre az értékrendre esküdtek a provinciák római polgárai, vagy a magyar történelem királyhű, Bécs-centrikus tisztviselői és arisztokratái. Ezt az értékrendet tették magukévá a „moszkovita” pártkatonák az elmúlt rendszerben és ezt az értékrendet vallják ma magukénak a globális tőkeszerveződéseket, multinacionális vállalkozásokat kiszolgáló menedzserek és az amerikai értékrendet gyorsan magukévá tevők. A kozmopolita értékrend ismérveinek összefoglalását igyekszem megkísérelni az alábbiakban:
1.A kozmopoliták mindenkor egy magasabb szerveződést elismerő irányzat hívei. Elősegítik, hogy a magasabb hatalmi centrumok hatékonyabban szervezhessék a társadalmakat, társadalmi csoportokat. Nekik köszönhetjük az abszolút monarchiák állam- és ország szervező képességét, a nagy területeken érvényesülő egységes és áttekinthető közigazgatást, a határokon átható közegészségügy- bűnüldözés fejlődését stb..
2.A technikai fejlődés során (útépítés, közlekedés, kommunikáció, távolsági kereskedelem, távolsági tőke- és tudás-áramlás, befektetések stb.) a helyi közösségek között számos gazdasági és társadalmi interakció indul meg. Ezek kontrollálatlansága és szervezetlensége azonban súlyosan hátrányos lehet a helyi közösségek számára. Lehet ezekre példa a középkori távolsági kereskedelem ellehetetlenülése a rablólovagok miatt, vagy a szintén távolsági kereskedelem által közvetített pestisjárvány, vagy pedig napjaink egész födet behálózó spekulációs tőkemozgásai, amelyek időnként súlyos gazdasági- környezeti válságokat generálnak. Mindezek megrendszabályozására a helyi közösség nem képes, csupán a magasabb hatalmi centrum. A kozmopolita értékrend érvényesítése hiányában a helyi közösségek közötti ellenőrizhetetlen interakciók katasztrófába sodorhatják a helyi közösségeket.
3. Ugyanakkor magasabb hatalmi centrumnak tekinthető a helyi közösséget minden szervező és védő cél nélkül, önző módon kihasználó idegen hatalom is. Így tehát ugyancsak magasabb hatalmi centrum a közösségek között átívelő kapcsolatokkal bíró bűnszövetkezet, gátlástalan és csak profitra koncentráló befektetői csoportok. Legyenek ezek akár a koraközépkorban szláv falvakat rablóbandákként rendszeresen kifosztó (pszeudo-adóztatás) fegyveres „nemesi” szervezetek, az úgynevezett „druzsinák”, vagy napjaink multinacionális vállalatóriásai. A kozmopolita irányultságúak ezeknek is legalább úgy hívei, mint a fentebb felsorolt, inkább jótékony hatású szervezőknek.
4. A kozmopolita értékrend - különösen a hatalmi centrumtól távoli közösségekből származó - képviselőire jellemző, hogy helyi kulturális kötődésük, hagyományaik gyengék. Egy gazdag hagyományú, bensőséges helyi kultúrával bíró közösség tagja ritkán nyitott a divatos és felszínes, kívülről jött – és gyakran gyűlöletes idegen hatalmat jelképező – kozmopolita kultúrára, értékekre. A kozmopolitizmusra nyitott ember többnyire rendkívül ambiciózus, hatalomra és gyors érdek-érvényesítésre koncentráló személység. Silány érzelemvilág esetén gátlástalan híve a felszínes és divatos kultúrának, és gerinctelen kiszolgálója – a helyiek rovására – a magasabb hatalmi centrumnak (legyen az akár egy legitim állam, államközösség, vagy akár egy multinacionális bűnszövetkezet). Ugyanakkor számosan találhatók közöttük valóban magasabb szempontokat érzékelő, az átlagot messze meghaladó szellemi képességű személységek.
Kozmopolitizmusra különösen nyitott azoknak a társadalmi csoportoknak a szülötte, amely csoportok az adott helyi kultúrákban idegen, kisebbségi, gyakran elnyomott elemként jelentek meg. A távoli, azonban potens hatalmi központban ezek természetes szövetségeseiket igyekeznek meglelni a helyi hatalmi központokkal szemben.
5.A kozmopolita megközelítésben egyaránt érvényesül a megelőzően tárgyalt két értékrend-pár valamennyi értékrend csoportja.
A szabályozó, igazgató és szervező kozmopolitizmus a kihívásokra túlnyomó részben szociális választ ad (öntöző-csatorna rendszerek, gabonaraktározás az ókorban, segélyszervezetek tevékenysége napjainkban). Ugyanakkor feltűnik a liberalizmust képviselő és érvényesítő erőként is, amikor a szabad kereskedelmet, tőkeáramlást akár fegyveres kényszerrel is érvényesíti a helyi hatalmi centrumokkal szemben. (Különösen szomorú példája ennek a XIX. század végén Kínával szemben fellépő kozmopolita nyugati hatalmak által indított ópiumháború.)
A kozmopolita megközelítés a központból indított reformok esetében erőteljesen reformista jelleget mutat. Másrészt a „provinciákból” kezdeményezett újításokkal szemben végletesen és előítéletesen elutasító és a szélsőséges konzervativizmus minden negatív tulajdonságát mutatja. Jól példázza ezt a multinacionális cégcsoportok viselkedése a cégcsoportban használt egységes informatikai rendszerek esetében. Míg a központok („head quarter-ek”) tűzön-vízen át érvényesítik az általuk tett fejlesztéseket a lokális szervezeteikben, addig a lokális kezdeményezések – akkor is ha egyértelműen hasznosak és jobbak a központ által alkalmazottaknál – rendre elutasításra kerülnek. Az elutasítás pedig nemcsak a központi bevezetésre, hanem a helyi alkalmazásra is szól.
6. A korlátlanul érvényesülő kozmopolita értékrend megsemmisíti a hosszú és bonyolult önfejlődéssel létrejött kultúrákat és ezzel súlyos kárt okoz. A helyi kultúrák megsemmisítésével nem csak élhetetlenebb és unalmasabb lesz az uniformizált világ (ami önmagában is súlyos következmény!), hanem a környezeti változások kihívásaira kevésbé lesz válaszképes. Ha ugyanis a kozmopolita kultúra kifinomul, és magas fejlettséget ér el, túlspecializálódva könnyen fejlődési zsákutcába juthat. Mivel világunk határai egyelőre még hosszabb ideig átléphetetlenek (glóbusz) ezért ügyelni kellene arra, hogy a lokális kultúrákat – kulturális génbankként – megőrizhessük, hogy a kifejlődő globális kultúra adott kihívások esetén meríthessen belőlük (nem beszélve egy színes, érdekes, gazdag és a helyiek szempontjából is élhető világ fenntartásának előnyeiről!).
LOKÁLPATRIÓTÁK
A lokálpatrióta értékrend szerint gondolkodók és érzők mindenkor egy adott földrajzi helyhez, azon hosszas evolúcióval kialakult társadalomhoz és e társadalom kultúrájához kötődnek. A lokálpatriotizmus mindenkor viszonylagos. A Francia lokálpatrióták lokálpatriótákként viselkednek az amerikai eredetű angolszász kultúrával szemben, kozmopolitákként a bretonok helyi kultúrájával szemben. A lokálpatriotizmust azonban csak a kozmopolita hatásokkal szemben mutatott tulajdonságai alapján érdemes vizsgálni.
1.A lokálpatrióták a helyi körülmények közvetlen megtapasztalói és avatott ismerői. A világ egyes földrajzi régióiban az ott jelenlévő és történeti-szociális-evolúciós fejlődéssel létrejött társadalmak olyan bonyolult és finom rendszerek, amelyeket egy távoli hatalmi központból nem lehetséges pontosan megérteni és mégkevésbé mindenre kiterjedően irányítani. Ezek a finom és bonyolult társadalmi szerveződéssel létrejött közösségek a saját természeti környezetükkel kölcsönhatásban, a helyi viszonyok között létrejött, stabil és pozitív konzervatív tulajdonságokat mutatnak.
2.A lokálpatrióta közösség a magasabb hatalmi centrumból jövő hatásokkal szemben gyakran elutasító. Az elutasító reakció egyes esetekben érthető és etikailag megalapozott. Egyetlen helyi közösség sem kényszeríthető például arra, hogy a liberalizmusra hivatkozó magasabb hatalmi centrum kényszerére megnyissa piacait és hagyja tönkretenni helyi kultúrán alapuló évszázados iparát, mezőgazdaságát, szolgáltatását csak azért, mert a talmi és az adott földrajzi-társadalmi helyen értékromboló kozmopolita kereskedelem, ipar és szolgáltatás pontosan értéktelensége és uniformizáltsága miatt átmenetileg hatékonyabb, vagy érdekérvényesítésre képesebb. Nem kötelezhető arra sem, hogy átadja ingatlanait környezetszennyező beruházásoknak, elvesse kultúráját, eltűrje vallásának visszaszorítását és például globális sajtószabadságra hivatkozó gyalázását.
3.Az erős és egészséges lokális kultúra azonban mindig is interakcióban áll a magasabb hatalmi centrumokkal és az azokhoz kötődő általános kulturális hatásokkal és hasonlókép viszonyul a többi lokális kultúra hatásaihoz is. A helyi kultúrával szemben tiszteletet és önmaguk feladása nélküli lojalitást mutató bevándorlókat - akár a magasabb hatalmi centrumot képviselő kultúrkörből- akár más- idegen lokális kultúrkörből jöttek - eltűri, szokásaikat és értékeiket megismeri, elfogadja. Amit pedig azokból az idők során hasznosnak és kívánatosnak ítél, megfelelően adaptálja és beépíteti saját kultúrájába. Az elzárkózó lokális kultúra tehát saját magával szemben tarthatatlan helyzetet teremt, a totális elzárkózást – többnyire belülről – saját reformista erők szűntetik meg.
4.Adott lokális érdek érvényesítése azonban nem minden esetben tolerálható elsősorban a többi lokális kultúra részéről. Ezek az esetek azok, ahol a méltányolható és alapvető szomszédos érdekkel szemben hat az adott lokális érdekérvényesítés. Ilyenekre adnak példát többek között a nagy regionális igazgatást igénylő kérdések (közlekedés, távközlés, árvízvédelem, környezeti problémák). Nem eltűrhető például egy szomszédos alföldi terület élővizeinek szennyezése és tönkretétele akkor sem, ha az a szennyező tevékenységet folytató földrajzilag magasabb régióban fekvő lokális közösség szempontjából hasznos.
Érdekes, hogy ebből a szempontból – az egyébként szinte kizárólag magasabb hatalmi központ szerepét betöltő Amerikai Egyesül Államok viselkedését a kiotói egyezményt el nem fogadó magatartása miatt – káros lokálpatrióta viselkedésnek tekinthetjük.
Ilyen esetekben kívánatos, ha szomszédos társadalmak – államok – konfliktusa helyett a magasabb hatalmi centrum érvényesíti a többi lokális közösség érdekeit az adott lokális érdekkel szemben.
4.A szélsőséges lokálpatriotizmusra az is jellemző, hogy magasabbra értékeli kultúráját más helyi közösségek kultúrájánál. Visszautasítja a többi helyi közösség méltányolandó érdekeit és értékeit. Különösen veszélyes ez, ha az adott lokálpatrióta közösség ezt egy gyengébb és érdekérvényesítésre kevésbé képes másik lokális kultúrközösséggel szemben teszi, amely vele szomszédos, vagy akár területileg el nem különíthető helyen létezik. Azt ilyen magatartás vezet a helyi kissebségek elnyomásához, adott esetben etnikai tisztogatásokhoz és a lokális államközi konfliktusokhoz. A magasabb hatalmi centrum fellépése az ilyen lokálpatrióta hatásokkal szemben jogos és szükséges. (Természetesen célszerűbb, ha ez a hatalmi centrum nem egy másik valójában lokális érdekérvényesítésre képes kultúrközösség – például egy erős állam – hanem egy a lokális közösségek által legitim módon létrehívott nemzetközi, vagy szövetségi hatalmi centrum.)
Mint láthattuk, mindhárom értékrend-pár esetében komoly, fontos hasznos és védendő értékeket találhatunk az adott értékrend csoportokban. Ugyanakkor a velük szemben párként megjelenő értékrend csoport ellensúlyozó hatása nélkül, szélsőséges érvényesülés mellett katasztrofális hatást gyakorolhatnak a társadalomra. Ezt az egyrészt antagonista, másrészt egymást kiegészítő szemben állást szemlélteti a következő ábra. Természetesen tisztában vagyok azzal, további, akár számtalan értékrend-párt lehetne találni, azonban elméletünk szempontjából pillanatnyilag ezek a legmarkánsabbak.
A reformista beállítottság egyrészt az ember kutató-kereső-fejlesztő alaptulajdonságából ered, másrészt abból, ha az adott társadalomban elviselhetetlen problémákkal szembesül. Különösen mozgatói a reformizmusnak azok a csoportok, amelyek a társadalom beállt struktúrájából valamilyen okkal kiszorultak, vagy kiváltak. Így a hatalomvesztettek, a helyzetüknél fogva a hatalomba soha nem jutók és a helyzetüknél fogva még hatalomba nem jutottak (pl. diákság) jellemzően reformista beállítottságúak. Másrészt reformista beállítottságúak az adott társadalom passzív haszonélvezői, akik mint szellemi, és/vagy gazdasági elit (ez utóbbi általában sok generációs, nem saját erőből elitté vált elit) ezt részben megengedhetik maguknak, részben morális okokból, mint vétlen haszonélvezők,felelősséget éreznek a társadalomért.
1.A reformista szemlélet a társadalomfejlődés – mégpedig szervezett és átgondolt fejlesztés által eredményezett fejlődés - motorja. Nélküle lehetetlen a társadalom változó környezetének kihívásaira – különösen váratlan és erős kihívásaira – gyors és eredményes választ adni. Teret ad a messianisztikus eszméknek, lelkes, szélsőséges és gyorsan terjedő eszmei-vallási mozgalmaknak.
2.Adott korban és történelmi helyzetben mind a liberálisok, mind a szociálisok lehetnek reformista beállítottságúak. A reformista beállítottság mégis elsősorban a szociálisok esetében kézenfekvő, mivel aktív társadalmi szabályozás elsősorban gyors reformokkal valósítható meg. A liberalizmus alapvető eszköze az önfejlődés. A liberálisok esetében csak a liberális értékek, vagy az önfejlődés (evolúció) szélsőséges korlátozása vezethet liberális reformmozgalmak kialakulásához. Ekkor is többnyire a szociális irányultságú mozgalmakkal rövid kényszerházasságban. Ugyanakkor fontos ragaszkodnunk ahhoz, hogy teoretikusan az adott értékrend pár (ellentétpár) független a másik értékrend pártól.
3.A kontrollálatlan- és különösen az erőszakos reformok felelőtlen társadalmi kísérletekhez és katasztrófákhoz vezethetnek. A reformok során célzottan, vagy mellékhatásként megsemmisíthetnek olyan értékeket, amelyek önfejlődés, evolucíó termékei és/vagy amelyeket az idő igazolt, és amelyek a társadalom szempontjából egyértelműen hasznosak és megsemmisítésük esetén nehezen regenerálhatók.
4.A konzervatívok által nem opponált, kontrollálatlanul reformált társadalmakban a hatalom birtokosai a reformokat követően nem képesek adekvátan felelni a külső vagy belső kihívásokra és alaptermészetük ellentétébe, abszolút konzervatívba fordulnak annyiban, hogy helytelen és egyoldalú reformjaik „eredményeihez„ a végletekig ragaszkodnak, azok alapvető kétségbevonását ideológiai támadásnak értékelik, és agresszívan küzdenek ellene. A legkérlelhetetlenebb ellenségek a „tegnap és a ma reformistái.”
KONZERVATÍVOK
A konzervatív, értékmegőrző szemlélet a társadalmat változatlanul körülvevő körülmények között rendkívül hasznos volna. A rendszeresen ismétlődő kihívásokra adott gyors és sztereotip válaszok - amelyek korábban kipróbált és jól bevált sémákon alapulnak – megkönnyítik a folyamatosan felmerülő problémák (mindig jelenlévő szociális problémák, konstans bűnözés, stb.) folyamatos, hatékony és gyors orvoslását. A konzervatív szemlélet a reformok opponálásával segít kiküszöbölni a reformok káros mellékhatásait. Ugyanakkor a konzervativizmus nem csak sztereotip, hanem átgondolt és tudatos értékmegőrzésre is képes.
A konzervatívok igyekeznek megőrizni az alapvető társadalmi értékeket. Sarkalatos szabályokat – pl. magántulajdon szentsége, közösségek összetartása, változhatatlan társadalmi szabályok (Mózes törvényei, tízparancsolat) – megtartása és megtartatása. A nem messianisztikus és gyorsan terjedő, hanem nagy hagyományú és bevált gyakorlatú vallások és eszmék felelnek meg leginkább a konzervatív beállítottságúaknak.
A konzervatív szemlélet jól tagolt társadalmat és közösségeket eredményez. A konzervatív környezetben jól körülhatárolt és világosan és eredményesen együttműködő közösségeket találunk (család, rokonság, felvég-alvég, falu, vármegye, birodalom, céhek, kamarák, egyetemek, akadémiák, kasztok). A konzervatív környezetben azok, akiknek speciális egyéni problémáit nem söprik félre a közösségek és a közmegegyezéses szabályok sztereotip válaszai, jól és biztonságban élnek.
A konzervatív társadalmi berendezkedések hajlamosak rendkívül megerősödni, megcsontosodni. A különféle társadalmi kihívásokra adott sztereotip és gyakran előítéletes válaszaik az egyének, vagy izolált sajátos közösségek problémájára gyakran kegyetlenek és kompromisszumképtelenek. Ezt a hatást, a közjót megőrző rend fenntartása érdekében hozott szükségszerű áldozatként kezelik.
A túlzottan megerősödött konzervatív befolyás alatt álló társadalmak nem képesek a gyors és sohasem tapasztalt környezeti kihívásokat eredményesen kezelni. A szükséges és hasznos reformmozgalmakat az ilyen társadalomban hatalmon lévők letörik, visszaszorítják.
A konzervativizmus eddig mindig sajátos topográfiailag meghatározott területen élő népesség értékeihez kötődött és igyekezett azt megőrizni a külső behatásoktól. A globális konzervativizmus, amely ma a teljes földet átszövő üzleti kapcsolatokban és kultúrában már megmutatkozik, kérlelhetetlen ellensége a helyi kultúrákat megtestesítő konzervativizmusnak.
Az alapvetően és túlzottan konzervatív hatalom és közfelfogás a hasznosan kiváltak szempontjából élhetetlen, merev társadalmat eredményez, amely – mint túlfinomodott, túlspecializált organizmus - a váratlan és új kihívások esetén katasztrofális gyorsasággal összeomlik (pl. azték és inka társadalom a konkvisztádorok megjelenését követően)
A magát manapság liberálisnak címzőktől sok elméletet lehet hallani a liberalizmus elvének fejlődéséről és változásáról, különösen a tizenkilencedik századi liberalizmushoz képest. Ezek a bonyolult magyarázatok valójában azt igyekeznek leplezni, hogy a rendszert váltó, vagy változtató (ki-ki használja ahogy tetszik, saját kultúrkörének megfelelően) városi értelmiség számos szociálisan érzékeny, szegénységkutató stb. eleme úgy csatlakozott a magát liberálisnak mondó csoportosuláshoz, hogy történeti tájékozottság hiányában nem volt határozott képe az egyik leginkább markánsnak mondható, szigorú és pontosan körülírható alapelveket valló liberalizmusról (az igazi liberalizmusról). A közösség pedig – a helyett, hogy a negyven éves irracionális világ miatt kialakult szellemi hiátusokat pótolva, eltanácsolta volna a jó szándékú, ámbár tájékozatlan (többnyire nőnemű) aktivistákat, és helyet mutatott volna nekik, valamilyen szociális értékek mentén kristályosodó csoportosulásnál – elfogadta azokat és velük együtt a liberalizmussal szöges ellentétben álló eszméiket.
Ettől fogva szédületes ívű változásokat és szerepcseréket, valamint szereptévesztéseket követhettünk a frissen kialakult hazai politikai spektrumon.
Volt szerencsénk végignézni egy szociálisan totálisan érzéketlen, alapvetően liberális reál-politikát folytató szocialista párt tevékenységét. E párt különösen a spontán-, később pedig rosszul szabályozott és még gyengébben kontrollált privatizáció során mutatta ki klasszikus markáns liberalizmusát. Láthattunk ezen felül egy valóban liberálisnak induló pártot, amely idővel népi-nemzeti szociális (nem összetéveszteni a nemzetiszocialistával!) irányba fordult, majd a jelentős ívű fejlődés végén kifejezetten szociálissá vált. Ezek mellett pedig egy deklaráltan liberális párt valami furcsa szociálisan érzékeny, nyavalygó másság-kisebbség párttá vált, mégpedig egy általánosan értéktagadó szimpatizáns réteg „értékeit” támogatva. Megcsodálva ezt a fejlődést, ideje volna az elvek között kicsit rendet tennünk és kisöpörni ezt a szellemi „Aigiász-istállót”.
A fentiek előrebocsátását követően nem szabad azon csodálkozni, ha az alábbi vezérelveket és alaptulajdonságokat rögzítő felsorolás szinte sehol sem cseng egybe a magát ma liberálisnak valló tömörülések elveivel, de még inkább gyakorlatával.
Mit képvisel tehát a liberalizmus?
Az egyén szabadságjogainak védelmét a közösséggel szemben. A magántulajdon szentségét és sérthetetlenségét. A közteherviselés egyenlősége mellett annak lehető legkisebb mértékre való visszaszorítását. Az alkotás, az egyesülés, a vállalkozás és a kereskedelem szabadságát. Az egyéni szabadság határát pedig ott húzza meg, ahol az már a másik egyén alapvető szabadságát sértené.
A társadalom és a gazdaság „természetes evolúciójának, önfejlődésének” elismerését és a fenti szabadságjogokon keresztül való biztosítását.
Egy olyan kicsi, átlátható és hatékony professzionális államapparátust, amely fő feladata a fenti szabadságjogoknak valamint a tulajdonnak a védelme. Olyan jogrendet, amely kevés számú, világos de sarkalatos szabályt tartalmaz, amit azonban a törvény előtti (és nem egyéb!!!) egyenlőség elve alapján, minden pontjában tűzzel-vassal szabatosan be kell tartani, tartatni (jogállam).
Az igazi liberális gyanakodva figyeli azokat, akik közösséget a törvény előtti egyenlőség mellett más morális elvek alapján próbálják szervezni. Nem hisz a vallások társadalomszervező-javító szerepében, a szociális eszmékben, még a tudományos társadalomépítésben, a közoktatásban stb. sem. Különösen gyűlöli a messianisztikus társadalomjavító eszméket.
Az igazai liberális örök cinikus-, örök gyanakvó féltő őrizője a személynek a közösséggel szemben.
Az igazi liberalizmus kellemetlen és elkerülhetetlen mellékhatásnak tartja azt, hogy védeni kényszerül az extravagánsokat is (pl. a homoszexuálisok, az izolálódó szubkultúrákat megtestesítő nemzetiségek, kultúra és értéktagadók, stb.). A liberalizmus ugyanis a leginkább polgári eszme. A gazdagodás és gyűjtés józan embereinek szabályrendszere.
A liberalizmus gazdaságot élénkít, adókat minimalizál. Monetáris szabályozást preferál a fiskálissal szemben.
A liberalizmus következetesen és erőteljesen védi a tulajdont (ahogy azt fentebb már elmondtuk) beleértve szellemi tulajdont, a szabadalmasokat és ezek örököseit még akkor is, ha ez a feudális születési előjogokhoz hasonlatos társadalmi pozíciókat teremt, beleértve az arctalan gazdasági csoportosulások „előjogait” is.
Az ellensúly nélküli liberalizmus izolált személyeket, rideg társadalmat eredményezhet, amit némileg enyhít a különféle érdek-érték csoportok önszerveződésének szabadsága eredményezte közösségek léte (beleértve a családokat is). Az élénk gazdaság mellett a szociálisan rászorulók, vagy csak átmenetileg megbillentek a teljes elszegényedés és anyagi kiszolgáltatottság szélsőséges helyzetébe kerülhetnek. Elnyomorodnak, éhen halnak, vagy a liberalizmus által védett, szabad alkohol és drog kereskedelem eredményeként halnak meg. Ugyan akkor hatalmas vagyonok keletkezhetnek. A józan középréteg pedig képes saját spontán gazdasági szerveződéseivel (különféle alapok, pénztárok, de ide sorolhatóak a családok is stb.) megerősödni. A liberalizmus – nem célzottan, hanem a szabadságjogok védelmének kellemetlen mellékhatásaként – kedvező körülményeket teremt a szervezett bűnözésnek. Mindez addig tart, amíg a spontán-önfejlődő gazdaság vonata a megfelelő kontroll hiányában ki nem siklik. Nagy gazdasági válságok, háborúk, forradalmak, messianisztikus eszmék vagy a környezet tönkretétele lehetetlenné nem teszik a liberalizmus ellensúlyozatlan hatalmát.
SZOCIÁLISOK
A magukat szociális beállítottságúnak hirdetők csoportjai elméleteiket tekintve manapság sokkal következetesebben és változatlan lényegi tartalommal határozzák meg értékeiket a liberálisokhoz képest. A szociális értékrend nem ment át értelemzavaró „fejlődésen”. Ennek oka az, hogy a társadalom széles – és különösen nincstelen - rétegei előtt a szociális értékek sokkal könnyebben képviselhetők és magyarázhatók, mint a liberális értékek. Más kérdés, hogy a szociális értékrend jelszavával hatalomra kerülő csoportok esetében gyakori jelenség a „vizet prédikálás és borivás”. És láthatunk szociális zászló lengetés mellett könyörtelen klasszikus liberális politikát folytatókat. Erre a jelenségre azonban később térnék ki, mert itt csak megzavarná a tiszta szociális hozzáállás pontokba szedett leírását.
Mit képviselnek tehát a szociálisok?
A szolidaritást, a közjót és a közösségi érdekek védelmét az önző egyéni érdekek érvényesítésével szemben. Ennek érdekében erősítik a magántulajdon közjó alapján történő korlátozását és a javakhoz való egyenlő hozzáférés lehetőségét.
A közteherviselést nem egyenlővé, hanem teherviselő-képesség arányossá (pl. jövedelem-vagyon arányossá) igyekeznek tenni és az így nyert bevételeket a hátrányban lévők esélyegyenlőségének megteremtésére rendelik. (Mesterséges elvonás és újraelosztás.) Az egyén szabadsága már nem foglalja magába azt, hogy (magántulajdonára támaszkodva) jobb esélyekkel szerezhessen meg bármilyen javakat, mint bárki más.
A társadalom és gazdaság tudatos mesterséges fejlesztését tartják fontosnak. Kívánatosnak tartják az önfejlődés, evolúció ellenőrzését, korlátozását és kiigazítását.
A társadalom és gazdaság mesterséges szabályozásához, az elvonáshoz és újraelosztáshoz erős, nem korlátozott operatív állam létrehozását hirdetik. Az állam mozgását korlátozó sarkalatos szabályokat nem tartják kívánatosnak. A jogszabályokat a korlátlan és operatív állami irányítás eszközévé teszik (korlátlan, vagy totális állam).
Alapvetően moralitásra hivatkozva mozgósítanak, erősen érzelmi alapon. A vallások, illetve vallásként követendő eszmék társadalomszervező-javító erejére alapoznak. Minden kérdést a saját ideológiájuk alapján vizsgálnak. Messianisztikus társadalomjavító szerepet tulajdonítanak maguknak.
A közösség és közjó fanatikus lelkes, sőt kérlelhetetlen képviseletét kívánják meg.
Nehezen viselik, adott esetben üldözik az eltérő értékek képviselőit. Nem kedvelik az egyéniségeket. Egységesítenek, séma személységeket igyekeznek kialakítani. Általában olyan személységek képviselik, akik a jobbítást a társadalmon- és nem saját magukon kezdik meg.
Adókat és elvonásokat emelnek, káros mellékhatásként csökkentik a gazdaság teljesítőképességét. Ezt mesterséges eszközökkel, kényszerrel igyekeznek – hosszú távon sikertelenül - kompenzálni. A monetáris szabályozás helyett előnyben részesítik a fiskális szabályozást.
Korlátozatlan és szélsőséges formájukban – minden igyekezet ellenére – az erős és korlátlan állam szerkezetéből következően feudális születési előjogokhoz hasonlatos társadalmi pozíciókat teremtenek, beleértve az arctalan adminisztráció előjogait is. A közösségek irányítatlan önfejlődését és önszerveződését korlátozzák, igazgatják, befolyásolják, vagy szélsőséges esetben üldözik. Az ellensúly nélküli szociális hatalom alacsony teljesítményű gazdaságoz, motiválatlan társadalomhoz és szélsőséges esetben súlyos személyi diktatúrákhoz, valamint az ezzel járó hatalmi harcokhoz, vezet. Az erős állam és a társadalom alacsony gazdasági teljesítménye gyakran korrupciót és végső soron élhetetlen emberi életek mellett fenntarthatatlan társadalmat, mesterséges és külső kontroll nélküli fejlesztések okozta környezeti katasztrófákat eredményez.
(Összefoglaló a demokratikus politikai rendszerek és a választási pártok működéséről, és az ezekkel kapcsolatos hazai tapasztalatokról, ezen felül pedig néhány közkeletű, de tévesen használt fogalom tisztázása.)
JOBB OLDAL, KONTRA BALOLDAL
Baráti beszélgetésekben, történelem órákon és a sajtóban egyaránt általánosan használt jelző valamelyik politikai irányzat, párt vagy akár személy (esetleg személység) politikai elkötelezettségének meghatározásához a „baloldali” vagy „jobboldali” jelzőt használni. Az ezekkel a jelzőkkel fémjelzettek aztán kinél-kinél egy megfelelő helyre, „didaktikai dobozba” kerülnek. Az a határozottság, ahogy műveltebb és kevésbé művelt, a megfelelő dobozba helyezett irányzatot, személyt vagy egyebet kezeli, azt a látszatot keltheti, hogy általános közmegegyezés áll ezeknek a jelzőknek a használata mögött, azaz ezeket a jelzőket mindenki egységesen értelmezi, az ilyen jelzővel illetetteknek tulajdonított értékek preferenciák és egyéb tulajdonságok összessége mindenki fejében azonos.
A kissé tudatosabban politizálók azért sejtik, hogy az adott jelzőnek tulajdonított értékeket az azt használók eltérően minősítik, természetesen a saját jobb, vagy baloldali beállítottságuknak megfelelően. Ezek között azután nem lebecsülendő arányban találhatók olyanok, akik az egyik jelző által megtestesített „értékek” összességét a negatív értékek összességének tartják. Ha pedig ezek közül egyes elvek cáfolhatatlanul az emberiség pozitív értékei közé sorolhatók csak (mint például a kultúra és hagyomány megőrzésének elve, vagy az eltérő társadalmi csoportok közötti szolidaritás) azt a gyűlölt másik oldal (jobb vagy bal) szemfényvesztés céljából hirdetett, de valójában nem képviselt „értékének” tekintik és a másik oldalban az emberiséget fenyegető önző, elvtelen ellenséget látnak.
Jól emlékszem egy olvasott, diplomás és nyelveket beszélő ismerősöm megdöbbenésére akkor, amikor kifejtettem neki, hogy „hagyományos nevezéktan” szerint magamat inkább a jobboldali érzelműek közé sorolom. Teljes értetlenségének hangot adva kifejtette, hogy a jobboldali egyértelműen a fejlődés ellenes, a társadalmi-, valamint nemzetközi szolidaritás ellenes önző politikai összeesküvők gyűjtőjelzője, amit csak valaki másra lehetséges kimondani, vállalni azonban a korlátoltság, vagy a tájékozatlanság egyértelmű jele. Valóban úgy tekintett rám ekkor, mintha a középkor derekán arról tartottam volna neki előadást, hogy én leginkább a kútmérgező-boszorkánymesterek közé tartozónak érzem magam.
A fent leírtak mellett azonban más véleményeket is találhatunk és – habár a magam részéről a balodal-jobboldal nem csak leegyszerűsítő, hanem teljes mértékben hamis és téves politikai „koordináta rendszerével” alapvetően nem értek egyet – had álljanak itt Israel Shamir, egy izraeli politikus, józan és nem mindennapi gondolatai adalékként a jobb és bal kutya-macska viszonyához:
„Nekem a „baloldali” vagy „jobboldali” semmiféle értékítéletbeli különbséget nem jelent. Én mind a kettőt egyformán szeretem. Ha a jobboldal igazi jobboldal, a baloldal pedig igazi baloldal. Az életnek mindkettőre éppen annyira szüksége van, mint a járáshoz a jobb és a bal lábra. Az egyik hiányában csak állni lehet, menni nem.”
A politikai irányultságok és nézetek baloldali-jobboldali kétpólusú skálára való felosztásával nem akkor kezdtem el elégedetlenkedni, mikor az elnevezés angol parlamenti ülésrendből való kialakulásának történetével megismerkedtem és azt találtam, hogy az akkor baloldalinak illetve jobboldalinak számító vezérelvek egyáltalán nem csengenek egybe a mai bal és jobb vezérelvekkel. Közép európai (vagy Közép-kelet európai) létemre sokkal inkább elgondolkoztatott az a jelenség, hogy a szélső baloldalinak, illetve szélső jobboldalinak titulált eszmerendszerek, mozgalmak, valamint az ezek hatalomra jutásából kifejlődött politikai rendszerek minden tulajdonságukban azonosak voltak, holott a bal-jobb koordináta rendszer szerint ellentétes pólusokat kellet volna megtestesíteniük.
Mint történelmünk során láttuk, a hitleri diktatúra és a sztálini diktatúra mind megjelenésében, mind eszközeiben édestestvérnek bizonyult (személyi kultusz, propaganda, etatizmus, igazságszolgáltatás függése a végrehajtó hatalomtól, politikai titkosrendőrség, internáló/koncentrációs táborok, erős ellenérzés a gondolkodó értelmiséggel szemben, az alattvalók erkölcsi megsemmisítése, gyanakvás és félelem átszőtte feljelentgetős társadalom, a nagy és ronda épületek, nagy és átgondolatlan gazdasági projektek, a hagyományos kisközösségek, a hagyományos kultúra és vallás megsemmisítésének kísérlete, és még sorolhatnánk végtelen hosszan…). A nyilas-ávós átöltözés jól ismert jelensége szerint, az ezt a közeget sajátjának érző- vagy abban leginkább boldoguló emberek csoportja is azonos.
Elgondolkodtam azon, hogy ilyen ikertestvérek, hogyan kezelhetők szélsőséges ellentétekként, és meggyőződtem róla, hogy sehogyan sem. Ezek valóban édes testvérek. Kérlelhetetlen harcuk is könnyen megérthető. Természetes jelenség, hogy a nagyon különbözők mellett, a nagyon hasonlóak, (azaz a biológiában egymás táplálék-konkurensei, a hasonló kultúrfokon állók, azaz a rokonok, mint például a „szemiták-hamiták”) tudják egymást a legszélsőségesebben, a legkíméletlenebbül gyűlölni és üldözni.
De ha az egész jobb-bal koordináta valójában nincs, akkor milyen értékek mellett sorakoznak föl egyes társadalmi csoportok, és milyen értékek mellett más csoportok. Hogyan lehet, hogy karakterük szerint annyira eltérőek és „lövészárokásásuk” során olyannyira szembe állhatnak egymással egy nemzeten, népen belül, mint ahogy például a polgárháborús Spanyolországban láttuk, vagy napjaink Magyarországán tapasztalhatjuk?
Vizsgálódásaim során arra jutottam, hogy az egyes emberek saját – elsősorban családjuk által közvetített – kultúrájuktól meghatározottan (determináltan) óhatatlanul többre becsülnek bizonyos értékeket. A másik csoportba tartozók pedig ezeknek az értékeknek természetes ellentétpárjait preferálják. Az egyes ellentétpárokat megvizsgálva azt találtam, hogy ha a társadalomban bármely fent említett érték az ellentét párja által ellensúlyozatlanul, korlátozás nélkül érvényesül az csak súlyos társadalmi zavarok, hibák eredményeként történhet meg és további ugyanilyen súlyos zavarokat eredményez. Hosszabb távon pedig ilyen kellően ellensúlyozatlan érvényesülés nem is lehetséges.
Megkísérelve a társadalmon belüli eltérő értékpreferenciákat magukénak mondó csoportok megfigyelését, az általuk elismert értékek csoportosításával kettő-kettő-kettő egymással „jobb-bal” módjára szembe állítható értékcsoportot találtam. Ezeket pedig – föltalálva a „spanyolviaszt” az alábbiak szerint neveztem meg:
I. Ellentétpár:
1.Liberális értékeket vallók csoportja – röviden a továbbiakban: „liberálisok”;
2.Szociális értékeket vallók csoportja – röviden a továbbiakban: „szociálisok”;
II. ellentétpár:
Reformista értékeket vallók csoportja – röviden a továbbiakban: „reformisták”;
Konzervatív értékeket vallók csoportja – röviden a továbbiakban: „konzervatívok”.
III. ellentétpár:
Globális értékek preferálóinak csoportja – röviden a továbbiakban: „kozmopoliták” és
a lokális értékek preferálóinak csoportja – a továbbiakban: „lokálpatrióták”.
Hangsúlyozom, hogy az általam felvázolt érék-csoportok megnevezésük szerint nem esnek óhatatlanul egybe a közönséges közbeszédben az adott névvel megnevezett értékcsoportokkal. Vonatkozik ez elsősorban a „liberális” jelzőre, amelyet az utóbbi években – a fogalom fejlődésének hamis címkéje alatt - teljesen elferdítettek. Nézzük tehát e hat értékcsoport egyes értékeit, úgy ahogyan azokat én látom.
A "Miért?"-ben kifejtettem, hogy hiányzik az irány, amerre törekednék. Könnyű annak, akinek van meghatározott iránya, neki már csak a lustaságot kell legyőzni, valamint fizikai-, szellemi korlátaival, a környezetével és a szerencsével kell megbirkózni.
Másoknál általában ilyen célok, irányok a társadalmon belüli becsvágy kielégítéséről szólnak: sok pénz, hatalom, vagy a művészetben, a tudományban, a politikában elért sikerek.
Mégha szilárd alapom nincs is, csak úgy érzésből kiindulhatnék valamiből, amit bár megalapozottan nem értek, de aminek helyességében, értelmében hiszek: Magyarország felemelkedése, vagy pusztán az emberi bölcsességre törekvés. Csakhogy a megalapozottságon kívül is előjönnek kérdések, melyek ellentmondásokra mutatnak rá.
A fenntarthatóság egy ilyen kérdés. Érzem, hogy a fenntarthatóság elemi kritérium minden rendszerben, amelynek része szeretnék lenni. Ha a nap kihűlésével nem számolok, akkor ilyen fenntartható rendszer például a fotoszintézissel kezdődő tápláléklánc végtelen körforgása. Kérdés, hogy az ember ebbe a körforgásba tényleg beleavatkozik-e úgy, hogy hosszútávon végérvényesen megszakítja azt? Mert ha ez így van, akkor az emberiségnek ezt a törekvését akarva-akaratlan kiszolgáló rendszereinek, például nemzetünk rendszerének sem kívánok része lenni.
Az emberiség társadalmán belül felmerül a kérdés, mely ugyanennyire ködös előttem: igaz-e, hogy a fejlett országok társadalmai kizsákmányolják a kevésbé szerencséseket, és ezutóbbiakban azért élnek rosszul, mert az előbbiekben jól élnek, vagy ez pusztán a technológiai előnyből származik? Ha a kizsákmányolás igaz, szintén nem kívánok egy ilyen rendszernek része lenni.
A emberiségen belül az egyes országok társadalmában előjön a kérdés: igaz-e, hogy a szabad versenyt csak hazudjuk a gazdaságban, és a nagy "piacgazdaságra alapozott" vállalkozások pusztán az államhatalom birtokosaként, vagy az állam lefizetéséből szerzett előnyből, a törvények kijátszásából, a bennfentes információval való visszaélésből élnek, a kisebb vállalkozások pedig ezek első, második, sokadik közvetett kiszolgálói, a romlott fa romlott gyümölcsei, melyek nem vállalják fel az erkölccsel való nyílt szembeszegülést, de ugyanazokból a javakból élnek, mint az ezeket eredeti módon szerző vállalkozók, csak még hirdetik is az értékrendet, melyet közvetve súlyosan megszegnek. Ez nem is annyira kérdés, mivel határozott meggyőződésem, hogy ez így igaz.
Ha nem hirdetjük, ám legyen: mondjuk ki, hogy nincs igazság, a rendszer így működik, vannak erősebbek, akik uralkodnak a többiek felett, de vagy ne hirdessünk hamis erkölcsöt, vagy tényleg cselekedjünk hirdetett értékrend szerint.
A kommunisták körülbelül ezt az igazságtalanságot és a saját gyógymódukat hirdették, de kudarcot vallottak, mert az írott szabályt az emberi önzőség hamar kijátssza. A keresztények ugyanezt teszik, csak nem írott szabállyal, hanem a lelkiismeret alapján. Viszont ahhoz, hogy az egész világ át is vegye ezt a mentalitást, államhatalom és írott szabályok kellenek, amely a kommunisták csapdájába vezet.
Az egész emberi társadalom által létrehozott Nagy Testvér egy sejtjének lenni, úgy hogy nagyjából látom ezeket az igazságtalanságokat, óriási teher, hisz ezek mind a saját bűneim lesznek, mert részese vagyok, mégha akaratlanul is, és bűnösök közt cinkos, aki néma. De mégha ezeket meg is írom, és nem vagyok néma, akkor is teher rajtam mindez, mert ellene nem teszek ténylegesen.
Amellett, hogy egy fenntartható rendszer alkotórésze kívánok lenni, elemi vágy bennem a szabadságra való törekvés is. Jó, hogy az emberi társadalom rengeteg kényelmes technológiai újítása a fürdőkádtól az internetig vonzó, de ha leszakadnék a társadalomról, azaz nem vállalnék vele közösséget, és tőle anyagilag függetlenül élnék, egy kis, fenntartható, és átlátható rendszerben, mely annyira átlátható, hogy az erkölcsi ellentmondásokat kiszűrhetővé teszi, akkor megszabadulnék a kérdésekben leírt súlyos terhektől, és, ha logikailag nem is teljesen szilárdan megalapozott céljaim, de hitre, elemi érzésekre alapozott céljaim lehetnének.
Elméletileg az önfenntartó paraszti gazdaság működőképes rendszer. Minden fent leírt feltételnek megfelel, csak a nehézsége az, hogy az embernek ahhoz, hogy leszakadjon erről a társadalomról ebben a társadalomban szerzett javakkal meg kell váltania magát: kell vásárolnia termőföldet, melyet a dologi jog szabályai szerint az emberi társadalom elismer övének, és nem zavarja rajta.
Krisztián korán kelt fel, amint azt az utóbbi két évben szokta. Arcán még az álom nyomai látszottak, de amint végiggondolta az aznapi teendőit, végleg kiszállt fejéből az álom.
- Az én életem száz évből áll. Minden év háromszázhatvanöt és egynegyed napból. Azaz harminchatezer-huszonöt napot élek. Tehát hátra van még huszonkilencezer-ötszáznegyven, és fél nap az életemből. Jól kell velük gazdálkodnom. Ma is egy nap van, ma is egy napot kell végigélnem úgy, hogy egy másodperc se vesszen kárba. Persze vannak napok, amelyeket az egész élet boldog kivitelezése érdekében át lehet aludnom, vagy csupa gondolkodással kell töltenem. De ez nem egy ilyen nap.
Tornázni kezdett, majd Aranyt olvasott, később megreggelizett és nekiállt átgondolni a teendőit. Könnyű nap: Szolgálni kell kicsit az önbecslésnek, olvasni kell, és főleg élvezni a felnőtté válás adta gyönyöröket. Levitte a kutyákat, teát főzött a családjának, majd olvasni kezdett, míg a többiek fel nem ébredtek. Mindezt csupa jóérzésből tette.
- Olyan a jóérzés, mint az istenhit. Hinni kell benne, nem tudni, hiszen kinek az elméjébe fér bele a jóérzés, a rossz ellentéte, ezek meghatározása? Egész jó hasonlat. Egyszer majd megírom. -elmélkedett magában, míg családtagjai felkeltek, lezuhanyoztak sorban, és nekiláttak a reggelinek.
- Azelőtt nem így éltem. Gyerekkorában az emberben fel sem merül a Miért. Minden olyan természetes. Aztán előbb-utóbb eljön az eszmélet ideje, és kizökken a boldog természetesség állapotából a világ. Minden csupa kérdőjel lesz, semmit sem tehet az ember többszöri átgondolás és a másik helyzetébe való beleélés nélkül. Ha -éhes létére- odaadja barátjának az étele felét, átgondolja, hogy azért tette-e, mert jó ember, vagy csak azért, mert képmutató módon az ideáinak akart megfelelni, s ha nem lennének ilyen hülye ideái, szarna bele, és teletömné a száját kajával. Persze egyre megy a kettő, hiszen ha az ember nem az lenne, aki, akkor nem úgy cselekedne, ahogy. Vagy mégis? Teljesen megfoghatatlan, és abnormális probléma ahhoz, hogy ezzel foglalkozni kéne. De ha egyszer foglalkoztat...
- Persze vannak olyanok, akik képesek megmaradni a világ természetes szabályai közt, és fel sem merül bennük hasonló kérdés. Tudnak természetesen módon cselekedni. Ők a Természet Vadvirágai. Nem nehezedik rájuk az élet terhelő súlya, hiszen ők maguk az élet. De mit tehet az, akit utolért az eszmélet? Az már tartozik válaszaival a kérdéseknek, és olyan adósságcsapdába keveredik, amelyből nem tud menekülni. Olyan relatív minden, támpont meg nincsen: a rút is annyira szép. Bezzeg a nagy törés előtt minden alkalmazkodott az egyetlen törvényhez, a lelkiismeret törvényéhez, amely égi eredeténél fogva kiforgathatatlan, megmásíthatatlan törvény volt. Akkor még életvidám, talpraesett, slágfertig srác voltam. Úgy éreztem, enyém a világ, és az enyém is volt. Én voltam a világ. -érezte, ezt kellett volna elmondania barátjának, akiben akkorát csalódott előző nap, s bár nem változtatta volna meg az elrendelt valóságot, legalább szavakká változtatta volna az így köddé vált gondolatot.
Nem a barát elvesztése fájt neki, pusztán a tény, hogy a lány hónapokon át kinevette, és már első nagyobb beszélgetésük pillanatától fogva megjátszotta, hogy megérti őt. Nem lekezelő, vagy otromba hangnemben közölte vele, hogy minek tartja, de mégis a pár hónap emléke annyira átértékelődött Krisztiánban a lányról, hogy nem ismert rá saját barátjára. Miért nem mondta meg első, nagy, nyílt beszélgetésük alkalmával, hogy szerencsétlen baleknak tartja? Akkor az előbb végigjárt gondolatmenetet elmondta volna, és rögtön tisztáztak volna mindent. Miért kellett többszöri gyanakvás ellenére is hitegetnie őt? Ezzel csak azt érte el, hogy az önérzet áttörhetetlen pajzsa beékelődött közéjük, amely megszüntetett minden áthidalási lehetőséget a kettejük között hasadt mély szakadékra nézve. Ezt mind el kellett volna mondania, mikor még az önbecslés árka nem volt ilyen mély. Csakhogy a barátja későn leplezte le magát.
Mikor ezt végiggondolta Krisztián, rándított egyet a vállán, és elnézte, ahogy családtagjai a teában lévő méreg hatására, kidülledt szemekkel, rángatózva átnyögték magukat a túlvilágra.
Nem ártana, ha a jogalkotó egyes emberekre szájkosarat, pórázt írna elő közterületen. Sokkal értelmesebb lépés lenne, mint hogy kötelezi a vizsgázott munkakutyákat is ezek viselésére.
Jó sok barmot teremtett az Isten ide a Földre, nem győz az ember újabb és újabb felfedezéseket tenni.
Egyszer egyik ismerősöm a vonatra a sólymával a karján szállt fel, és az utastársak közül az egyik megkérdezte, hogy kitömni viszi-e. A kérdés önmagában is megér egy poszot, de solymászunk a népnevelő lelkesedésével vetette bele magát a magyarázásba, hogy a solymászat művészet, és annyi törődést igényel a madár, hogy ez egy életforma. Az úton szép kerek előadást tartott az egész tevékenységről, majd a célállomáshoz érve katartikus befejezéssel lezárta a beszédet, és elbúcsúzott. Mire a hallgatóságból megkérdezték: "De ugye kitömni viszi?"
Na, az ilyen kitömniviszi típusú szellemi nagyságok között van egy karakter, a kiskutya-sétáltató néni, aki jojópórázát hosszúra eresztve odaengedi az egy évben egyszer sétáltatott és ebbe belebolondult, ugató-szuszogó agresszív vakarcsot a póráz nélkül, de láb mellett szabályosan jövő ebhez, melyet gazdája elővigyázatosságból, nehogy a kutyák összekapjanak nagy ívben elvezetne, ha a kilométeres jojópórázzal lényegében szabadjára engedett szőrzsák az egész járdára kiterjedő akciórádiusszal ezt nem fúrná meg. A jogos védelem következtében a kutya szájában maradt fele a vakarcsnak kitömniviszinénit éktelen rikácsolásra fakasztja, és rázendít a slágerre: "Miért nincs a kutyán póráz?"
Azt hiszem nem kell magyarázni, hogy kitömniviszinéni logikai teljesítménye túlszárnyalja, de legalábbis megközelíti vonatozó névadóját. Hát kit érdekel, hogy pórázon van az ő fakója, mikor nem ér semmit, mert oda megy, ahova akar???!!! És kit érdekel, hogy nincs pórázon az eb, mikor oda megy, ahova mondja neki a gazda???!!! De kár lenne magyarázni kitömniviszinéninek, hiszen a válasz a tömör, logikus levezetésre úgyis csak ennyi lenne: "De ugye kitömni viszi?"
Ma édesapám a kutyasétából hazajövet tette fel a nagyon is gyakorlati kérdést: "Hogyan lehetne elmagyarázni az egy fokkal értelmesebb bírónak, hogy, tetszik tudni, jogos védelemből csaptam képen az önjelölt kitömniviszinőt, mikor egy kitömnivisziférfi bolt előtt vicsorgó-csaholó korcsa elszabadult a feltehetően "gondosan" kikötött állapotból, és -igaz pórázzal a nyakán- rárontott a járda legszélén, a virágárus bódé mögött elvezetett, lábnál jövő ebre, mire önjelölt kitömniviszinőnk arra a bizonyos slágerre gyújtott rá."
Pedig tudni illik, hogy a póráz önmagában nem ér semmit a kutya nyakán, ha nincs a másik vége lefixálva valahova, példának okáért a bolt előtti korláthoz, vagy a gazdához. Igen, Tisztelt Bíróság, jogos védelem volt. Az értelem jogos védelme a kitömniviszi abnormalitás fenyegetettségében.
Az pedig, hogy kitömnivisziférfi a kutyáját lábbal védő gazdára ráront a boltból kirohanva, és meglöki, majd pedig sunyítva elrohan és visszakiabál, hogy "verekedni akarsz te, buzi?", érdemessé tesz arra, hogy a kitömniviszi címet megkapja visszamenőlegesen is, hiszen, ha valaki valakit meglök, az szeretne verekedni, nem pedig az, akit meglöknek. Tiszta logika, igaz? De nehogy megkérdezze valaki kommentben, hogy "De ugye kitömni viszi?"!
Kedves Olvasó! Lehet, hogy tíz másodperc múlva meghalsz. Egy...kettő...három...négy...öt...hat...hét...nyolc...kilenc...tíz. Lehet, hogy nem tíz másodperc múlva.
Előre bocsátom: hosszú lesz. Lehet, h csak Benya reagál majd rá, lehet, h ő sem. De ezt ki kell írjam magamból, mert begyullad, ha nem jön ki.
Tanulni kéne, ez alapvetés. Miért? Mert vizsgaidőszak van, mert jó pap holtig tanul, mert itthon letolnak, ha nem megyek át a vizsgán, mert csak. De igazából miért? Hát nem mind1? Kell.
Mennyivel eccerűbb az élete annak, akit nem gyötörnek ilyen hülye kérdések, csak csinálja a dolgait. Mint egy gép. Wass Albert könyveiben szinte mindben fellelhető a munka öröme. Meg is fogalmazta egyik könyvében, hogy az élet az nem más, mint a tervezés. Amit csinálunk azt csak mechanikusan tesszük, az már kész is, csak meg kell csinálni. Mint Kántnál a Sein (Lét) és Sollen (Legyen) páros. A Lét az semmi. A kreatív munka, a Legyen, az az élet. Kitalálni! Ezt Wass Albert olyan dinamizmussal írja le, hogy az ember mexereti tőle a munkát. Majdnem mindegyik hőse elindul a semmiből, és aztán addig kapitalizik, hogy a végén gazdag nagy ember lesz.
Imádom, mikor elkap ez a lendület, és reggel nem úgy kelek fel, hogy basszameg, még 5 perc... jajj.. megint csörög... csak még 5 perc... csak még 2... Hanem úgy, hogy: hú teperjünk, csinálni kell a munkát, mert milyen fasza lesz, hamár itt tartok, akkor lesz egy ilyenem, amiből majd csinálhatok ezt, és akkor már tudok szerezni egy ilyet is.
De ez jól működik, sőt kiválóan, egy számítógépes játékban, ahol a keretek beláthatók, a célok végesek. Csak az életben az emberre rájön az a hülye miért. Miért nincs eccerűen belénkkódolva az, hogy győzd le az ellent ez a cél, és ha kiírta, h mission completed, akkor jön a következő cél? Milyen hülye játéka az evolúciónak, hogy tesz belénk ilyen hülye kérdéseket, hogy: miért?
Mondhatták volna ködös mesével, hogy azért mert a nagy Varázsló, akit nem látunk így akarja, és sulykolhatták volna addig, míg kiirtják az emberből a kétséget. Hogy aztán a boldog tudatlanságban tanuljon. Vagy adhattak volna olyan kétséget örökségbe, amely a totális hedonizmusba hajt. De nem. Örökség a "kerső emeber". Akinek fingja sincs semmiről, és még csak azt sem hiszi, hogy van. Meg még a tetejébe az, hogy erre legyen is ám büszke.
Hát akkor minek is tanulni? Voltaképp fárasztó is, termélszetellenes is ülni egész nap, mikor kint ezer ágra süt. Azt mondják a nagyokosok, az emberben a rövidtávú testi érdekek közdenek a hosszútávú szellemi érdekekkel. Az ösztön a felettes énnel.
Végülis a jó program is akkor fut jól, ha a kódja jól meg van írva. A törvény is akkor műxik, ha az alapelveit az elején jól lefektetjük. Onnantól csak Sein az egész, és nincs gond. De micsináljon az ember, ha 21 éves korára még mindig azon küzd, h mi Sollen?
Ha támasz lenne, egy fix pont, egy bizonyosság. Na, itt a bökkenő. Tudással, vagy anélkül? Dékárt szerint nincs tudás. Semmi sem biztos, ergo a tudás nélküli bizonyosságra vagyunk utalva. De Okkem meg azt válaszojja, hogyaszongya a fölösleges tudást keresnünk, mert már bizonyosság a legvalószínűbb. Marhaság. Az egyik csodálatosan piti menekülés egy megoldatlan kérdésből, a másik meg eccerűen hülyeség.
Tisztelem a hagyományokat. Nem elég Sollen ez? Tisztelem, mert azt kell. Mert az angolok is milyen májerek, hogy tisztelik azokat, és attól olyan idétlenek, mégis faszák. De az egész nem más, mint kis fölösleges színesség. Egy evolúciós hiba, amely bennünk maradt. Az önző mém.
Szóval marad a Sollentelenség, ahol az ember néha átadja magát az ösztöneinek, néha meg azzal áltattya magát, hogy vonul az árral és lelekesedik valamiért, közben néha az órájára néz, hogy menni kéne haza, lefeküdni ebből a hülyeségből, néha meg szarik az egészre és kiröhögi magát.
De ha valaki megválaszolja nekem, hogy miért kell tanulni, akkor megköszönöm.
Utolsó kommentek