Amikor elalszunk, kilépünk a nagykomolyan-asztalfőn-ülős felnőtt szerepünkből, és találkozunk a végtelenben: ott, ahol a szívünkből kiinduló egyenesek metszik egymást.
Ott adós és hitelező nevetve borul egymás nyakába. Felidézik, ki milyen jól alakította a szerepét: Milyen hitelesen játszotta a hitelező a kapzsi uzsorást; milyen odaadóan könyörgött az adós, és milyen elemi keserűséggel tudta részegen szidni a világ irányítóit.
Ott a bukott diák szeretettel veregeti meg tanára vállát, és gratulál neki a szigorú osztályzásért, meg a jelenetért, amely során egy pillanatra se esett ki a szerepéből, mikor megalázta a diáktársai előtt. A tanár pedig nevetve meséli, hogy ő még ilyen remek, szívszaggató sírást senkitől sem hallott, pedig nem egy diákkal játszották már el.
Ott az áldozat alig akarja elengedni a gyilkost, mikor az ébredni indul, és végül azzal bocsátja vissza a világba: alig várja, hogy újra lássa.
Itt lent senki sem szeretné elrontani a játékot... csak egy-két pajkos ember van, aki illetlenül, mosolyogva rá-rá kacsint néha egy vadidegenre, vagy nem bír magával, és egyenesen átöleli a metrón szembejövőt, és azt súgja a fülébe:
Ember ... Testvérem vagy, üdvözöllek a Földön.
Utolsó kommentek