ILLEDblog

Tegnap este még leugrottam fehér csokit vásárolni a világos kókuszgolyóhoz, mert nem kaptam a Sparban, amikor a többi dolgot vettem. Egyszerűen hihetetlen, de elkapkodták az összeset. Tudtam, hogy van egy kisbolt, ami kilenc után is nyitva van még, úgyhogy a kellemes, meleg nyári estében elsétáltam a Báthory utcába. Ott is az egyetlen fehér csoki egy fehér Kitkat volt, ami ugyan nem jó a kókuszgolyóhoz, de azért megvettem. Ahogy jöttem visszafelé egy fákkal körülvett kis terecskén, a Batthyány-örökmécsesnél, egy talán kéregető, de inkább a saját örömére játszó bácsi pengette csodaszépen a Csendes Éjt a flamenco gitárján, végtelenítve. Először elsétáltam mellette, de muszáj volt visszamenni. Leültem egy padra. Felnéztem a sok milliárd éves csillagokra, és elfelejtettem a fehér csokit és minden hétköznapi gondomat. Nem tudom, hogy a nyári karácsonyi dal borította-e fel ennyire a tér-idő kontinuumot, vagy a napokban a klíma-apokalipszisről hallgatott podcast miatt volt, vagy a szomszédban zajló háború miatt, de talán mind egyszerre, a lényeg, hogy a kis terecske múlt- és jövőbeli képei villantak be.

Láttam, ahogy sétapálcás, keménykalapos polgárok sietnek át az utcán, és fordulnak be a sarkon, vagy ahogy régebbi civilizációk hétköznapjai történtek ezen a helyen. És aztán láttam, hogy a háború pusztította Báthory utcai házak romjai között hogyan kutat élelem után egy lerongyolódott túlélő, majd, ahogy madmax-emberek haladnak a Duna irányába vízért a természet által már félig visszafoglalt téglatörmeléken keresztül.

Nem volt rossz érzés, inkább különleges. Szerencsésnek éreztem magam, hogy itt és most vagyok, ahogy a fehér Kitkatemmel hallgatom a Csendes Éjt, és tudtam, hogy sokat fogok még visszagondolni erre a pillanatra megrendült helyzetekben, amikor lángoló házak között, vagy zölddel benőtt romokon, vagy csak nagyon-nagyon szomorúan, vagy majd nagyon-nagyon öregen megállok ezen a téren egy kis időre, egy másik csillagos estén.