A legnagyobb szenvedések árnyékában nőnek a boldogság legszebb virágai. A közepesen szar dolgok max ilyen diszkréten felhorkanó nevetés szöszmöszöket teremnek.
Ma eltorzult arccal bámultam magam elé a 110E buszon, mert az épp egyenesbe jövő lelki mérlegembe betört egy kínos emlék. Nem is tudom már mikor, valami idős embernek próbáltam kedvesen-frappánsan, lazán válaszolni a mentegetőzésére, hogy olyan lassan haladunk. Pont előtte láttam egy mémben, hogy minden öregember törékeny testébe egy életerős tizennyolcéves fiatal van bezárva, aki azt mondja, hogy mi a franc történt itt az elmúlt hetven évben. De nem vette jó néven, csak valami elhaló m-hm hangot hallatott, és utána kínos csend.
Biztos, persze, mert megint angolul próbáltam viccelni, és idegen nyelven nem nagyon tudnak átmenni a lelki finomságok. De miért is kísértem én azt az öreg nénit, az angol királynőt a volt lakásunk lépcsőházában fokról fokra? Ja igen, tuti csak beettem lefekvés előtt, és ezért rosszul aludtam. Az Álmoskönyv szerint ilyenkor nem szabad sokat enni, abból a katyvaszból jövőd nem jósolhatod. Úgy tűnik, azon az éjjel a tudatalattimból felkavarodott a fájóstérdű nagymamám, az idős Elnök úr, akinek egyszer egy hasonlót mondtam és tetszett neki, az indiai fizikus halálra vált arca, akivel viccelni próbáltam, de nem tetsztett neki, meg a mém, amit elraktároztam, hogy jó lesz majd elsütni valami Matuzsálemnek, és akkor már nyilván nem adom alább a legrangosabb idős hölgynél, a nagymamák nagymamájánál. A lényeg, hogy csak a saját elmém torzszülötte volt az egész kínos kis fél-rémálom. Jöhetett a megkönnyebbült, diszkréten felhorkanó nevetés. Ő bezzeg nem viselte ilyen jól, pár hétre rá dámaülésben ellovagolt az örök vadászmezőkre.
Utolsó kommentek