NÉHÁNY GONDOLAT A „MODERN” POLITIKAI PÁRTOKRÓL
A demokratikus politikai rendszerekben hagyományosan az egyes társadalmi csoportok érdek érvényesítésüket politikai pártok formájában gyakorolják. Az egyes politikai pártok elvi háttere (ideológiája) szorosan kötődik az általuk képviselt csoportok domináns értékrendjéhez. Így például a XX. század elején találhatunk liberális-konzervatív értékrendet követő pártokat, szociális reformista értékrendet követő pártokat. Tovább színezi a palettát hogy némely irányzat a globális megközelítést (szociál-demokrata irányzatok), mások a lokális megközelítést (nemzeti-szociális irányzatok) követték. Az azonban bizonyos, hogy majdnem minden esetben jól körülírhatók azok a társadalmi csoportok és kultúrkörök, és ezek mentén azok az értékrendek, amelyeket az adott pártok képviseltek.
A nagy hagyományú demokratikus rendszerekben az egymást kiegészítő, illetve ellensúlyozó ellentétek folyamatos küzdelme nyomán törvényszerűen alakultak ki a nagy, egymással ellentétes értékeket preferáló pártok. Ezek a pártok stabil, jól körülhatárolt társadalmi rétegek, kultúrák állandó támogatását élvezik. Emberi alaptulajdonság a pártosodás. Az érdekérvényesítésre szövetkezettek csoportjai természetesen törekszenek erőik egyesítésére és a Swift Guliverjében leírt „alacsony cipősarkúak” és „magas cipősarkúak” kétpólusú világa természetes emberi-társadalmi igények, tulajdonságok eredménye. Mint ahogy a fentebb vázolt antagonista értékrend-pároknál láthattuk, ezek egymást kontrolláló, kiegyensúlyozó hatása kifejezetten kedvező. A hosszú fejlődéssel kialakult politikai gyűjtőpártok a szintén hosszú fejlődéssel kialakult politikai rendszereken belül nem képesek tartósan és károsan egyoldalúan érvényesíteni preferenciáikat. Amikor a kihívások az egyik értékrend csoport válaszát kívánják meg, előbb-utóbb automatikusan aktív érdekérvényesítő pozícióba segítik az adott értékrend csoportot képviselő pártot. (Ez demokratikus politikai rendszerekben a kormánypozíciót jelenti.) Az antagonista értékrend csoportokat képviselő párt oponáló és ezen keresztül ellensúlyozó pozícióba kerül. (Ez pedig az ellenzéki pozíció.) Egészséges, érett demokráciában ellenzékbe kényszerülő párt nem katasztrófaként éli meg az ellenzéki pozíciót, hanem annak funkcióját öntudatosan vállalja és készül arra az időre, amikor az adott kihívások az ő általa megtestesített értékek szerinti választ kívánnak majd meg, ami a dolgok rendjénél fogva előbb-utóbb óhatatlanul bekövetkezik. Ennek eredménye a nagy kétpólusú politikai pártrendszerben megszokott „váltógazdálkodás”. Az ilyen rendszerre példa az Amerikai Egyesült Államok politikai rendszere. A demokraták hagyományosan inkább reformisat-szociális-globális, a republikánusok pedig konzervatív-liberális-lokális értékrendeket testesítenek meg. A hozzájuk tartozó szavazóbázis, pedig ennek megfelelő társadalmi csoportokból kerül ki.
A kormányra került párt természetesen nem képviselheti szélsőségesen értékrendjét, hiszen a kormányzás közege, a kihívások szélsőséges válaszokat nem engednek. Ez azonban nem jelenti azt, hogy az adott párt a kormányzás során „arcát veszti”. Hiszen mindenki számára nyilvánvaló, hogy az általa képviselt értékrend csoport, csak orientációt jelent. Azt jelenti, hogy milyen kihívásokra adhat nagy tapasztalattal értékes, előrevivő választ. Amennyiben pedig az adott kihívások a másik értékrend válaszait kívánják meg, azt a politikai „váltógazdálkodás” majd lehetővé teszi a másik értékrendet képviselő pártnak, kormánypozícióba helyezve azt. (Az angol parlamentáris demokráciában ilyen esetekben korábban írják ki a választásokat, azaz a hatalmon lévő párt maga megy elébe annak a kérdésnek, hogy megmérhesse a társadalom, megérett-e már váltásra a helyzet.)
Hazai politikai rendszerünkben azonban sajnálatosan nem fedezhetjük föl a fenti jelenséget. A pártok – többek között azért, mert a társadalom előtt nem közismert az antagonista értékek egymással történő versengésének és „váltógazdaságának” jótékony hatása – végletekig ragaszkodnak a hatalomhoz. Ennek érdekében pedig maguknak követelik az antagonista étékek egyszemélyben való képviseletét. Ezért egyszerre ígérnek konzervatív és reformista, liberális és szociális, globális és lokális válaszokat. (Adó csökkentést és egyben szociális juttatások emelését és még számos fából vaskarikát.) E pártok tehát elvesztik „arcukat”. Súlyos probléma, ha magát szociálisnak címkéző párt a vele természetes ellentétben álló liberálisokkal képez közös csoportot. Ezek együttes létezése azt feltételezi, hogy vagy egyik, vagy másik címke hamis, vagy mindkettő az. Ezt tetézi az, ha e párt egyébként is liberális jellemzőket mutat a gyakorlatban (milliárdos tőkések a transzparens képviselői) stb. Az ilyen arctalan, alapvetően ellentmondásos, kultúrához nem kötődő csoportosulás nem testesíthet meg alapvető értékeket. Sem „ilyet” sem „olyat”. Legalább ennyire visszatetsző, ha egy másik párt liberálisként indul, lokális-konzervatívként folytatja majd szociálisként zárja fejlődését (eddig). Ugyanakkor kimondható, hogy ez utóbbi egy adott időszakban legalább aránylag egységes értékrendet mutat, arcának elvesztése mellett új arcot ölt, azaz egy adott ciklusban legalább adott értékeket lehet rajta számon kérni.
Őszintén remélem, hogy a társadalom minél szélesebb rétegei megértik az egységes étékek mentén szerveződő, tisztességes és arccal rendelkező és egymástól különböző pártok szükségességét, valamint azt, hogy ezek váltógazdaságban való versenye (és nem bandaháborúja) a kihívásokra érzékenyen reagáló, jól működő politikai rendszerhez vezet. A választások során tehát keresni kell a következetességet, az arccal rendelkezőket, azokat akiktől elvárható, hogy valamely (bármely) egyébként értékes értékrendet következetesen képviselnek, de bölcsen belátják e mellett a másik értékrend létjogosultságát.
Éppen ezért az a választó, aki csoportja-, örökölt és szerzett kultúrája által meghatározottnak érzi magát, ne restelljen elfogultan arra szavazni, aki az ő értékeit következetesen közvetíti, de fogadja el, ha az eredmények nem az ő választását igazolják. Ugyanakkor forduljon el az „arctalantól” mert arra a politikai rendszerben valójában egyáltalán nincsen szükség.
Utolsó kommentek