Bármennyi világnézettel találkoztam, mindegyik besorolható két típusba: az egyik szerint végérvényesen meghalunk, a másik szerint a halál után is tovább élünk.
Mindkettő alapvetően a mindennapi gondoktól való távolmaradásra ösztönöz: az elsőben azt gondoljuk, az egész élet egy megismételhetetlen játék, semminek semmi értelme nincs, érezzük jól magunkat benne. A másodikban azt gondoljuk, hogy majd a halál után élünk igazán, éppen ezért elértéktelenednek a világi dolgaink.
Így a mindennapi gondok, a fizikai létfenntartásunk, a gazdagságra, hatalomra, tudásszerzésre törekvésünk, a háborúink, sérelmeink, mindkét esetben csak megmosolyogni való játékok. Ettől még komolyan vesszük, mert a játék úgy jó, ha komolyan vesszük. Mégis, mikor ebből a játékból pár percre kilépünk, és az egész léten elgondolkodunk, akkor nevetségesnek tűnik minden, amin addig rágódtunk, szorongtunk, felháborodtunk. Ez a pár perc az ünnep. Az igazi értékek, a bölcsesség pár perce, amikor nincs határidő, adósság, nincs bűnös, áldozat, csak az élet van, benne az egyszeri, megismételhetetlen életekkel, amelyek éppen ezért tökéletesek és szeretetreméltóak; az életekkel, amelyek örülnek egymásnak.
Arra szeretnék törekedni, hogy ez a pár perc minél több, és minél hosszabb legyen.
Utolsó kommentek