ILLEDblog

Az egész az arabokkal kezdődött. Merthogy Irénke néninek köszönök, az alapvetés: Már édesapám is tőle vásárolta a játékkatonáit kiskorában. Régi ismerős. Hát minden reggel, mikor látom a butikjában itt lent, odaköszönök. Szemben vele a tőltőtollas Bandi csődbement, megszűnt, kihalt, így egészen az arab cipőárusok megérkezéséig csak Irénke néninek kellett köszönni.

Aztán az arab felesége mindig dumált Irénke nénivel, és egy idő után feszélyezve éreztem magam a két felkapott tekintet utáni "csókolom Irénke néni" miatt, hát maradt szimplán a csókolom. Nem is tudtam, milyen gépezetet indítottam el ekkor. Pedig, ha tudtam volna, dehogy hagyom el az "Irénke néni"-t.

Érdekes a köszönés. Végülis semmilyen direkt információval nem bír. Puszta formaság. Azt üzenjük vele: Téged ismerlek; felveszlek azok közé az emberek közé, akik a világomba tartoznak. Az első lépcső két ember megismerkedése, kommunikációja előtt. Ugyanakkor egyfajta közösségvállalás a másikkal, hogyha hangosan köszönök: ország világ láthatja, hogy ismerem, sőt, köszönőviszonyban vagyok vele, tehát jótáll értem, és én őérte.

Ebbe ekkor még nem gondoltam bele. Csak abba, hogy hamár így köszönök az arabnénak, ha Irénke néni mellett áll, akkor köszönnöm kell neki akkor is, mikor egyedül van, sőt, ha a galéria vadidegen eladójával beszélget, mindkettőjüknek. Innentől már gondolhatjátok. Mint egy hülye köszöngetek az egész háznak. Ami eleinte, bár kicsit fárasztó, még mindig jó dolognak tűnt. Azt jelentette: én mindenkit ismerek, mindenkivel jóban vagyok, népszerű vagyok. Meg azt is, hogy én vagyok a misszionárius, aki elhozza a csúnya, elhidegült, urbánus társadalomba az emberséget, a kommunikáció első lépcsőfokát, a nemzeti összetartozás, -mit nemzeti, hiszen az arabok!- az emberiség együvétartozásának érzését.

Csakhogy: Nem véletlen, hogy NEM a szembeszomszéd Kossuth-díjas színész köszön nekem hangosan az utca másik oldaláról a Károly körúton harmadmagával, és jön oda kezetszorongatni velem, meg kérdezget ki a családom hogyléte felől részletesen, hanem a puttó, szakadt, alkoholista, rosszarcú, büdös hómlesszek. Amit persze én nem utasíthatok vissza, hiszen én mindenkit ismerek, mindenkivel jóban vagyok, én a misszionárius vagyok, a "Köszönő Fiú" aki egyaránt emberséges lenne a Kossuth-díjas szembeszomszéddal és a puttó, szakadt, büdös hómlesszel is, csak valahogy mindig az utóbbi talál meg.

Egyvalamit jegyezzetek meg: Csak ismerősnek vagy csinos lánynak köszönjetek!

Gyakran elfog a vágy, hogy értelmetlen dolgokat tegyek. Nem azért mert olyan nagyon ráérős unatkozós arc vok, hanem ezzel inkább az élet kiszámítható, gépies szürkesége ellen lázadok. Olyan mókákat találok ki, hogy csak na. :)

Ilyen volt az iwiw-horgászat, amely abból állt, hogy abc sorrendben minden ismerősömnek küldtem egy egyénre szabott, 1-2 soros üzenetet, éppen ami eszembe jutott, és, ha válaszolt, addig válaszolgattam az ő leveleire, míg feladta, és nem írt tovább. Sok régi emlékre találtam így rá, sok ismerős még ismerősebb lett, viszont sajnos származott ebből kellemtelen félreértés is. Jó kis csiklandós fricska az egész. Próbáljátok ki!

Ilyen a köszöngetés, amely meg abból áll, hogy suliba, könyvtárba menet minden pontosan 10. embernek köszön Barnus. Az út végére az ember annyira belejön, hogy már senki sem kételkedik, mindegyik áldozat visszaköszön az elfelejtett ismerősnek.

Ilyen lesz majd eccer a Pali bá játék, amely meg arról szól, hogy a suliból/munkából hazafele jövet kinézek egy rendszeres időben egy helyen tanyázó tinicsoportot, amely útba esik az otthonom és a suli/munka vonalon, és a napközben gyorsan firkantott "óvodás rajzomat" megmutatom nekik hazafele jövet, és pár percig elbeszélgetek velük, teljesen fogyatékosnak kiadva magam, majd egy év után leleplezem a turpisságot, de ehhez eddig nem volt bátorságom.

De amiért most írok, az az ellenőr-poén, amely ma teljesen pozitívan sült el. A játék lényege, hogy bliccel az ember, úgy, hogy van bérlete. Ma Barnust a 7-es buszon kapták el: Már majdnem elővettem a bérletem lányos zavaromban, mert a 7-es buszon ellenőrt eddig kevesebbett láttam, mint szőrtelen hónaljat, de ekkor felcsillant a szemem, és beindult a móka parádé. Tök kedves ellenőrnő, kéri eccer a jegyet, úgy csinálok, mintha nem hallanám. Majd másoccori "jegy bérlet" felszólításra kiöntöm neki a lelkem, hogy most ért véget a suli, és nem vettünk bérletet a nyárra, mer minek, teccik tunni, a harmincnapos nem jó hónap végéig, meg különben sem számítottam arra, hogy nagyapám szól, hogy a kis TV-t vigyem neki át, és jegyet meg nem vettem, mert ki gondolná, hogy a 7-esen ellenőrök vannak, de leszállok (épp a jó megálló jött), csak ne tessék megvágni. Na, erre barátságosan odasúgja: á, a 7-esen mindig vannak ellenőrök, de jólvan akkor szállj csak le, elengedlek, mert a papának segítettél.

Végeredmény: nagyapámnak van TV-je; Barnus jót mókázott (még itthon is fülig ért a szám a jól elsült poénon), és eddig nem tapasztalt gyöngédséget fedezett fel a közlekedési vállalat harcosában, mely könnyekig meghatotta; az ellenőrnő meg úgy hajthattya álomra fejét éjjel, hogy tuggya, most fajtájától eddig nem tapasztalt gyöngédséget mutatott a Tisztelt Utasnak, és mint a Gondviselés keze, egy jószándékú unokát (lám, vannak még rendes emberek, van reménye a világnak) megjutalmazott jótettéért.

Nem is képzelitek mennyire üdítő kiszakadni egy napra ebből az óriási aszfalttengerből, és átélni az érzést, hogy a természet szerves része vagyok.

Édesapámnak élete a vadászat. Széchényi Zsigmond könyvein nőtt fel, és mivel a katonatiszti ambícióit a rendszertől undorodó szülei idejekorán belefojtották, hivatásos vadász lett. Csak azért vált meg ettől a szép szakmától, mert nem tudott négy gyereket eltartani kis fizetéséből. Viszont ezután minden szabadidejét a vadászattal töltötte, és tölti most is.

Megvallom: haragszom rá. Haragszom, mert kiskoromtól kezdve parancsba adta, hogy vele kell menjek vadászni. Szeptembertől márciusig minden szombaton kelnem kellett reggel hatkor, és hóban, fagyban mennem kellett a hajtók sorában. Nem volt kifogás, nem volt nyavalygás, nem volt menekülés. Egy 10 év körüli gyereknek emberfeletti teljesítménynek tűnik rossz felszereléssel a derékig érő hóban taposni a nádat, vagy dagasztani a nedves földet a szántásban, fél-fél kilót elcipelve belőle a csizmatalpon, közben figyelni, hogy nem csinál-e "zsákot", pláne, ha ezt még egy-két elejtett nyúl cipelésével nehezítik.

Haragszom, de nem azért, mert szívós, kemény embert nevelt belőlem. Azért haragszom, mert én mentem volna magam is. Mentem volna, ha nem visznek, nem köteleznek rá. De a legfinomabb torta sem ízlik az embernek, ha beletömik. Neki azért maradt ki a "vadászgyerekkor" az életéből, mert nem volt lehetősége, nekem azért, mert kötelezettség volt.

Haragszom, mert csak mostanra tanultam meg igazán becsülni, szeretni a vadűzést, a természetjárást, az erdőzúgást. Ha visszagondolok mennyi alkalmam lett volna szombatonként ugyanilyen tüzes lelkesedéssel virradni az "ünnepnapra", és ünnepelni az ősi ösztönök táncát a természetbe nyakig merülve, mint most, szomorú leszek.

Hanem most már, mikor Marci barátomat is vadásszá avattuk, a régi avatórigmus intelmein átszűrődik az ünnepi hangulat:

Az legyen a vadásznak nemes törekvése,
hogy a vadat szeresse, és védje
vadásszon, mint törvény s szokás kívánja,
és teremtményeiben is a Teremtőt lássa!

Mindegy, hogy Magyarország foglalja el Romániát, vagy fordítva, hiszen mindkét esetben egy ország lesz a kettő.

Mégis aggasztónak találnánk, ha most aszondaná Románia, h lerohanja kis hazánkat. Mert mindkét esetben lenne egy domináns terület, a rajata azért többségben levő domináns nemzettel, mely egy külön társadalmi osztályt alkotna az országban, és rákényszerítené a másikra domináns kultúráját: hagyományait, értékrendjét.

Erre alapozom, hogy a kultúra harca folyik ma a világban. Vannak kultúrát hordozó emeberek, akik féltve őrzik azt és szeretnék, ha túlélné az időket a kultúrájuk. Vannak nagy tömegek, akik nem bírnak valós kultúrával és a mindenkori domináns kultúrával azonosulnak.

Ma Magyarországon egy nagy kultúrellentétet látok, amelyet közvetve tükröz a politika jobb-bal ellentéte: a dzsentri-zsidó ellentétet.

A zsidó értékrend történelmi beidegződései folytán (szétszóradtatás, üldöztetés) a legéletképesebb értékrend.

A dzsentri értékrend idealisztikus, a társadalmi megbecsülésben nyakig ülő ember értékrendje, aki túl büszke és csak jobbítani szeretne a világon.

A két oldal hajlamos egymásra úgy tekinteni, mintha az egyik oldal valamiféle erkölcsi, a másik meg értelmi minusszal rendelkezne, holott ezek csak történelmi beidegződések.

A lecsúszott dzsentri értékrendű rögtön zsidósodik, hogy újra felkerüljön (pl. legtöbb "jobbos" vállakozó), a megbecsült státust elért zsidó értékrendű elkezd a csúcson felelősen érezni, ergo dzsentrisedik (Weiss Manfréd; dédnagyapám).

Szerintem a húszadik századi magyar történelmet végigkísérte ez az ellentét:

a század eleji keleti pogromok következtében rengeteg zsidó érkezett Mo-ra, akik egy nagyon életképes értékrenddel ilyen nagy tömegben, a már a magyar társadalomba betagozódott, régi zsidókkal szemben is ellenszenvet kelltettek.

Válasz: I. és II. zsidó törvények.

Erre válasz: '50-es évek.

Most valamiféle "utódok harca" dúl Magyarországon, és akit a történelem során az egyik oldalon meghurcoltak, az érvek nélkül identitásbeli elfogultságból fúj a másik oldalra
(-Fasiszták! -Komcsik!). Dehát mindkét oldalt nagyon csúnyán meghurcolták.

Mi, belgák hova álljunk?

De mi a helyzet azokkal, akik a két értékrend keveredésében vannak? Egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy a Lónyayban önző bipsi vagyok, náltok meg miépes fasz. Pedig én csak önmagam vagyok. Keserves egy szerep ez, higgyétek el, és akárhány (nagyon kevés) hasonszőrűt látok, mind ezen rágódik.

A baj az, hogyha nem tagozódsz be egyik oldalra sem, akkor mindig a másik oldal leszel: a dédnagyapám családját felfelé elgázosították a nácik, lefelé kényszermunkatáborba vitték, vagy emigrációba kényszerítették a komcsik. Mert nem volt egyik oldal sem... vagy mert mindkét oldal volt.

Ha a nagyanyám annak idején enged a belügy nyomásának, és vállaja, hogy jelent az olaszországi emigránsokról, megússza a 4 év börtönt, de nem tehette, mert már dzsentri értékrenddel volt átitatva a zsidósága. Ha nem utazik ki a milánói Scala-ba szólóénekesnek, szóba se kerül a jelntés, de muszáj volt, mert tele volt internacionalizmussal átfűtött zsidó bizonyítási vággyal..

Nagyon ráférne erre az országra, hogy valaki közvetítsen, és érveket vigyen bele ebbe a Fradi-MTK szurkolói összecsapásba.

Hamarosan elérkezik a várva várt Mikulás. Erről mesél Nektek most Barnabás. (nem az a Barnabás, aki a Kovbojok Télapó c. számában 2:45-nél szerepel)

Hol volt hol nem volt, volt egyszer egy Szent Miklós, akinek a Jézuskához kapcsolódó neve zavarta a csúnya kommunista bácsikat. Jobban tetszett volna nekik, ha nálunk, magyaroknál is, mint a materialistácska Szovjetuniócskában "Gyedmaroz"-nak, azaz Fagyapónak hívják a Mikulás bácsit. Történt ezért aztán, hogy elcsenték a szovjet gyerekek Mikulásának, Fagyapó bácsinak a nevét, és olyan ügyesen fordították, hogy a Fagy Urának, minden rossz nyavaja és romlás hozójának, a halál egyik megtestesítőjének, Télapónak a nevét rendelték Mikulás bácsihoz, annak a Télapónak, akit egészen eddig minden tisztességes magyarországi majálison a gyerekek felakasztva láttak a májusfákon. Szegény csúnya kommunista bácsik -akik ezexerint valószínűleg nem jártak majálisokra- nem értették, miért sír a gyerek, mikor a "jóságos" Télapó hozza neki az ajándékot, és a halálbácsitól kapott szép piros almát miért dobja el, mintha égetné a kezecskéjét.

Aztán telt múlt az idő, és egy emberöltő után az emberek elfelejtették a Télapó régi jelentését, mígnem egy, a teljes abnormalitás határára sodródott diák odáig süllyedt, hogy elolvasta az iskolában ajánlott kötelező irodalmat, és így Kosztolányi Dezsőnél az Aranysárkány című regényében a 11.-12. oldalt olvasva kiesett kezéből a könyv a rémülettől, és csak hosszú önynugtatás után mert remegő kezével újra az iromány után nyúlni. De ekkor megbizonyosodva az előbb látottak valóságáról ismét eldobta, és megnyúlt képpel, sírásra görbülő szájjal, szívébe hasítotó világfájdalommal kérdezte:

"A télapót felakasztani??? ...És ez kötelező olvasmány?!!!"

Aztán lassan, kis utánajárással kibogozgatta, hogy szegény Kosztolányi nem tudhatta, hogy azt nem illik, hiszen ő az Aranysárkányban még egy gonosz Télapót akasztott fel, nem pedig a jóságos Mikulás bácsit, aki nem húzza a fitymáját a fejére szegény izomsorvadást kapott Barnabásnak.

Mennyi pénz van a kártyán? - kérdezte meg nővérem az előbb. Engem meg mintha megütött volna a kettőhúsz erre a kérdésre, mert jól megtanultam 2004-ben Angliában, hogy a pénz nem a kártyán van, hanem a kártyához tartozó számlán.

Nem precízkedni szeretnék, mert magasról nagyívben nem érdekel, hogy helytelen-e így mondani, csak egyszerűen fizikailag megütött az elhangzott kérdés, mint amikor hallok egy pont ugyanolyan kattanást, mint amilyen az ébresztőórából még csörgés előtt jön, annak a hangja, hogy egy helyzetben áll a csörgésbeállító mutató a kismutatóval: "katt...titititi....titititi". Sokszor a kattanásra már felébredek és szeretném leütni az órát, csak ne halljam, hogy titititi, persze sosem jön össze. Tudatalatti, zsigeri reakció, hogy az ugyanolyan kattanásra, jöjjön az akárhonnan, ideges leszek.

Így történt most az előbb Blanka kérdésével. Az emlék amelyet előhívott, pengeélesen hasított belém erre a hívószóra:

Angliában egy táborzáró éttermi evészetet fejezetünk be a többi National Trustos önkéntessel, mikor kimentem felvenni pénzt a "kártyáról", hogy cigit vehessek. De a gép nem adott egy kanyi pennyt sem... Falfehéren tértem vissza a helyemre, mert a fizetés még hátravolt. Odaadtam szépen a kártyát a pincérnek, és vártam, hogy közlik, hogy maradhatok mosogatni, mikor csoda történt: visszahozták a kártyát, és minden rendben volt.

Mivel a "telefonomon" csak egy SMSnyi pénz volt, nagyon kellett ügyelnem a hazaküldött üzenetnél a fogalmazásra, mert nem tudtam volna visszakérdezni. Valami hasonlót hoztam össze utolsó karaktereimből: "Hány font van Blanka kártyáján?" (nekem nem volt dombornyomott kártyám, ezért az övét vittem)

A választ nem tudom elfelejteni: "Nem a kártyán van, hanem a hozzárendelt számlán, és nem font, hanem forint, melyet a bank költség felszámítása mellett átvált." Ott maradtam a kétségeimmel. Hazafele több bankautomatát is megpróbáltam, egy sem adott pénzt, mondván nincs a számlán. Nem tudtam, hogyan jutok fel Londonba, de csak odáig kellett valahogy eljutnom, mert volt kifizetett szállásom, és repülőjegyem haza.

Hirtelen nagyon jóban lettem a ronda svájci lánnyal, aki egy hétig fűzött eredménytelenül, mert kiderült, hogy ő is Londonba megy másnap. Már készültem a jelenetre, mit mondok majd először is, kedvest szépet neki, midőn közlik a vasútállomáson a kasszánál, hogy nincs pénz a "kártyán". De fölösleges volt betáraznom szegény Miriamot, mert ott is csoda történt. Így megmenekültem. Hálátlan az ember. Onnantól híre sem volt többé a mézes-mázas modoromnak, szegény, nem nagyon érthette, mi történt.

A lényeg, hogy Balázs is egy lánnyal jelent meg az állomáson, ahova a találkozót beszéltük hetekkel korábban, csak ő egy nagyon szép francia lánnyal, akinek mellékesen megígérte, hogy felviszi a Towerbe (hahaha 10 fontért fejenként), mindezt persze Blanka "kártyáján" levő pénzből, merthogy neki szintén nem volt egy vasa sem, így mikor szembesültünk a problémával, hogyhogy nem a Modern Művészetek Múzeumában kötöttünk, ki, amely hogyhogy nem ingyenes volt.

A reptérre meg csak úgy tudtunk kijutni, hogy eladtuk a kifizetett szállásunkat, és gyalogoltunk addig a zónáig, ahonnan már elég pénzünk volt a vonatra, mert mikor ismét jegyet szerettem volna venni Londonban, nem történt csoda, és közölték, hogy nincs pénz a "kártyán".

Még szerencse, hogy Blanka a szakdoliját épp ilyen kártyarendszerekből írta, különben nem tudtam volna meg soha, hogy két féle leolvasó van: az egyik kapcsolatban van a bankkal, ilyet használ az automata, meg a londoni vasútpénztár, egy másik meg nincs kapcsolatban, azaz a kártyaleolvasó eltárolja a kártya azonosítóját, a terhelést, és később, mikor a leolvasóban lévő követeléseket lehívják, megterhelik a számlát is. De ebből az következik, hogy a számla egészen addig nem is játszik szerepet a dologban ez utóbbi esetben, azaz tényleg a kártyán van a pénz, nem pedig a számlán. Na.

"Én nem vagyok hülye. Én nem vagyok hülye, csak az hülye, aki azt mondja, hogy én vagyok hülye." - mondja halkan, mosolyogva Bence a Balaton északi partján, és megmutatja még egy holland turistának a péniszét.

"Mi nem vagyunk hülyék, mi nem vagyunk hülyék, csak az hülye, aki azt mondja, hogy mi vagyunk hülyék." Csatlakozik kijelentéséhez Barna, és teletömi krétával a száját.

Juhi arcon csapja magát mindkét oldalról teljes erejéből, egy ordasat köp a földre, majd fennhangon mondja: "Mi nem vagyunk hülyék, mi nem vagyunk hülyék, csak az hülye, aki azt mondja, hogy mi vagyunk hülyék!"

Dénes egy gyors "Nem vagytok ti egy kicsit kabbeafaszom?" kérdéssel fordul barátaihoz, majd a furcsa nézés, mint válasz okozta zavarból felismeri a kiutat, és úgy mondja, hogy mindenki meghallja: "Mi nem vagyunk hülyék, mi nem vagyunk hülyék, csak az hülye, aki azt mondja, hogy mi vagyunk hülyék!"

A felismeréstől megvilágosodva hirdetni kezdik az ősigazságot, és így menetelnek. Az útról ledudálja őket egy kövér, kopasz Audis: "Anyátokba szórakozzatok!" Majd kiszáll, és nagy, fenyegető léptekkel halad a négy fiú felé, mire a nyakában lógó fél méteres aranykereszt  egyik, aztán másik oldalra himbálódzni kezd, először csak kicsit, majd egyre jobban és jobban, így mire a srácokhoz érne, kirántja oldalra a százkilós embert, aki óriásit csattan a földön. Mérgesen feltápászkodik, és vérben forgó szemmel keresi meg újra áldozatait, de a zajra az összesereglett embercsoportok nevetése szempillantás alatt magyarázatra sarkallja: "Mi nem vagyunk hülyék, mi nem vagyunk hülyék, csak az hülye, aki azt mondja, hogy mi vagyunk hülyék!" - és vállvonogatva beáll a sor végére.

Mire a skandáló tömeg Budapestre ér, már több ezren vannak. Az Andrássy úton egy kamionon tucatnyi ízléstelen, színes ruhákba - ki átlátszó selyembe, ki bőrtangába - öltözött, festett arcú, vonagló homokos táncol rudak körül. Hamar rázendítenek: "Mi nem vagyunk hülyék, mi nem vagyunk hülyék, csak az hülye, aki azt mondja, hogy mi vagyunk hülyék!"

Az őket másoktól elválasztó kordonon kívül rengeteg focidrukker kiabálja ugyanezt: "Mi nem vagyunk hülyék, mi nem vagyunk hülyék, csak az hülye, aki azt mondja, hogy mi vagyunk hülyék!"

Mindannyian beállnak a vonuló tömeg mögé, és haladnak tovább, a Hősök terére, közben együtt ordítva skandálják: "Mi nem vagyunk hülyék, mi nem vagyunk hülyék, csak az hülye, aki azt mondja, hogy mi vagyunk hülyék!"

Így, és már nem egyenként, seregben állnak be az emberek a dagadó árba. Az Országgyűlésből az ellenzék és a kormánypárti képviselők előbb egyenként, külön, majd az emberek felé üvöltve együtt, érdekegységben, végül a vonulókhoz csatlakozva harsogják: "Mi nem vagyunk hülyék, mi nem vagyunk hülyék, csak az hülye, aki azt mondja, hogy mi vagyunk hülyék!"

A Hősök terén a hét vezér életre kel, és a többiek között óriásként járva kiabálják: "Mi nem vagyunk hülyék, mi nem vagyunk hülyék, csak az hülye, aki azt mondja, hogy mi vagyunk hülyék!" - bár egy kicsit elbizonytalanodnak néha, mikor fémtestükre tekintenek... ...de azért folytatják.

Ugyanígy a nagy királyaink, ki-ki előbb lefutva kötelező tiszteletköreit: Könyves Kálmán a boszorkányokkal, Mátyás a kolozsvári kamarással.

Végezetül egész Magyarország egy ritmusra lüktet és zúg: "MI NEM VAGYUNK HÜLYÉK, MI NEM VAGYUNK HÜLYÉK, CSAK AZ HÜLYE, AKI AZT MONDJA, HOGY MI VAGYUNK HÜLYÉK!"

Talán igaz sem volt, annyira földöntúli emlék, amely eszembe jut így féltiztenkettőkor...

Kb ugyanígy ülök itthon, a gép előtt (höhö ez nem változott...), eccercsak rezeg a mobilom, és egyik volt osztálytársam mongya, mit kéne. Két órával később harmadmagammal ülök meztelenül egy zúglói lakás szobájában, kevésbé berúgva, minthogy pusztán arra foghatnám a helyzetet.

Mindhárman fiúk vagyunk. Csaknem?! Nem. Egy lányra várunk. Mosment ki a mosdóba. Akkor még volt rajtunk ruha. De valamék állattnak jött az isteni szikra, hogy vetkőzzünk le mire kijön, aztán se szó, se beszéd nyomuljunk rá, mintha ez a legtermészetesebb dolog lenne. Kijön a lány. Eleinte kissé bátortalanul, majd egymás elszántságát látva megjött erővel rányomulunk.

Nem szeretem ezt a szót, de erre télleg találó. Szó szerint nyomultunk. A lány -asszem értehető- picit zavarban van, de mivel fiatal (nálunk 2-3 évvel fiatalabb), és tapasztalatlan, nem tud mit kezdeni a helyzettel, természetesként kezeli. Tabuvá válik, hogy hogyan lettünk mi meztelenek egy pisilés alatt, és hogy miért közeledünk felé ilyen erőteljesen. Próbál elhúzódni előlünk, a leghülyébb mentségekkel, de mi is frappáns válaszokkal ütjük el kitérő manővereit. Kialakul egy egymással összhangban egyáltalán nem levő beszéd és testkommunikáció.

Próbáltuk leitatni az apja dugipiájával, de vagy mi ittuk túl gyorsan, vagy ő lassan, végülis a hatás inkább rajtunk érezhető. Mi sem tudjuk mit csináljunk, az a kis alkohol, a csapatszellem, minden gátlásunktól megszabadít. A lánynak valahogy sikerül kijutni a szobából.

Gyorsan egymásra nézünk: ugyanarra gondolunk mind: Hamar visszöltözünk. Mire bejön egy perc múlva, a legmogorvább gárdedám sem találna kifogást öltözékünkön. Na erre megtörik a jég, összhangba kerül a testi, és verbális kommunikáció. "Miért voltatok meztelenek az előbb???!!!" -fakad ki a lány. De mi adjuk a hülyét, mintha képzelte volna az egészet. Egy darabig még hallgatjuk, hogy "atyaúristen" "ez kész" aztán feladja.

Mintha mi sem történt volna, megyünk sétálni az uccára, aztán én haza is. Hamar elfelejtettem, nem volt rám nagy hatással, de ahogy most rátaláltam a lány iwiwes profiljára, beteges... Lehet, hogy ő nem felejtette el olyan gyorsan... Minek hív fel 3 fiút egyszál csinos lány, késő éjjel a lakására inni?

(Update: találkoztam vele sok év után újra, és nem is egyedül. Teljesen véletlenül a történet három szereplője összefutott a Gödör klubban. Én színházból jöttem, eléggé kirívó voltam ölönyömben. Ránkköszönt a lány, majd értetlenségemre elmagyrázta, hogy ki ő. Csak ennyit feleltem: "Igen, már emlékszem. Legutóbb nem voltam ennyire kiöltözve.")

Egy újabb nap virradt Budapestre. De ez nem egy átlagos nap volt, ilyen szépen már ezer éve nem virított a tűzkorong a Kárpát-medence egén. Az emberek amint fölkeltek, nekiláttak összeszedni a legfontosabb holmikat, hogy mihamarabb indulhassanak. Burgenlandból és a Dunántúlról a vándorlók már Budapesten jártak. Csatlakoztak a fővárosiak is a menethez. Félóra múlva üres volt egész Nyugat-Magyarország. A városokban és a falvakban némán hallgattak a főterek, főutcák, mintha minden ember egyszerre eltűnt volna a semmibe. Üresen kongtak a boltok, bár minden áru megtalálható volt bennük. Csak néhány turista tartózkodott az országrészben, akik értetlenül álltak a néma területen.
Közben, ahogy haladt a tömeg, úgy dagadt a mindenfelől bekapcsolódó emberektől, maga mögött hagyva közönyösen a néptelen területeket. A vajdaságiak és a déli területeken élők - más útvonalon - délről közelítették meg a Keleti-Kárpátokat, hogy majd onnan menjenek tovább Kelet felé.
Késődélután az előbbi menet elérte a Tiszát, ahol csatlakoztak hozzájuk a felvidékiek. Estére már az ukrán határnál jártak. Mindenkit szép sorjában átengedtek - rendben voltak az útlevelek. Végezetül az innenső határőrök is átmentek. Az utolsó határátkelőt megszólította egy ukrán határőr:
-Mégis, merre mennek?
-Munkácson megszállunk éjjelre, aztán folytatjuk az utat.
-Nem fog hiányozni az angol WC, a húszcsatornás TV?
-De... lehet... azért mi mégis továbbmennénk.
-A székelyek is?
-Ők is... Nem várnak tovább.
-Hát, akkor viszontlátásra!
-Viszontlátásra! - Már messze járt a megszólított, mikor a határőr odakiáltotta:
-Mégis, végül hova mennek?
-Vissza.