Az egész az arabokkal kezdődött. Merthogy Irénke néninek köszönök, az alapvetés: Már édesapám is tőle vásárolta a játékkatonáit kiskorában. Régi ismerős. Hát minden reggel, mikor látom a butikjában itt lent, odaköszönök. Szemben vele a tőltőtollas Bandi csődbement, megszűnt, kihalt, így egészen az arab cipőárusok megérkezéséig csak Irénke néninek kellett köszönni.
Aztán az arab felesége mindig dumált Irénke nénivel, és egy idő után feszélyezve éreztem magam a két felkapott tekintet utáni "csókolom Irénke néni" miatt, hát maradt szimplán a csókolom. Nem is tudtam, milyen gépezetet indítottam el ekkor. Pedig, ha tudtam volna, dehogy hagyom el az "Irénke néni"-t.
Érdekes a köszönés. Végülis semmilyen direkt információval nem bír. Puszta formaság. Azt üzenjük vele: Téged ismerlek; felveszlek azok közé az emberek közé, akik a világomba tartoznak. Az első lépcső két ember megismerkedése, kommunikációja előtt. Ugyanakkor egyfajta közösségvállalás a másikkal, hogyha hangosan köszönök: ország világ láthatja, hogy ismerem, sőt, köszönőviszonyban vagyok vele, tehát jótáll értem, és én őérte.
Ebbe ekkor még nem gondoltam bele. Csak abba, hogy hamár így köszönök az arabnénak, ha Irénke néni mellett áll, akkor köszönnöm kell neki akkor is, mikor egyedül van, sőt, ha a galéria vadidegen eladójával beszélget, mindkettőjüknek. Innentől már gondolhatjátok. Mint egy hülye köszöngetek az egész háznak. Ami eleinte, bár kicsit fárasztó, még mindig jó dolognak tűnt. Azt jelentette: én mindenkit ismerek, mindenkivel jóban vagyok, népszerű vagyok. Meg azt is, hogy én vagyok a misszionárius, aki elhozza a csúnya, elhidegült, urbánus társadalomba az emberséget, a kommunikáció első lépcsőfokát, a nemzeti összetartozás, -mit nemzeti, hiszen az arabok!- az emberiség együvétartozásának érzését.
Csakhogy: Nem véletlen, hogy NEM a szembeszomszéd Kossuth-díjas színész köszön nekem hangosan az utca másik oldaláról a Károly körúton harmadmagával, és jön oda kezetszorongatni velem, meg kérdezget ki a családom hogyléte felől részletesen, hanem a puttó, szakadt, alkoholista, rosszarcú, büdös hómlesszek. Amit persze én nem utasíthatok vissza, hiszen én mindenkit ismerek, mindenkivel jóban vagyok, én a misszionárius vagyok, a "Köszönő Fiú" aki egyaránt emberséges lenne a Kossuth-díjas szembeszomszéddal és a puttó, szakadt, büdös hómlesszel is, csak valahogy mindig az utóbbi talál meg.
Egyvalamit jegyezzetek meg: Csak ismerősnek vagy csinos lánynak köszönjetek!
Utolsó kommentek