ILLEDblog

Mennyi pénz van a kártyán? - kérdezte meg nővérem az előbb. Engem meg mintha megütött volna a kettőhúsz erre a kérdésre, mert jól megtanultam 2004-ben Angliában, hogy a pénz nem a kártyán van, hanem a kártyához tartozó számlán.

Nem precízkedni szeretnék, mert magasról nagyívben nem érdekel, hogy helytelen-e így mondani, csak egyszerűen fizikailag megütött az elhangzott kérdés, mint amikor hallok egy pont ugyanolyan kattanást, mint amilyen az ébresztőórából még csörgés előtt jön, annak a hangja, hogy egy helyzetben áll a csörgésbeállító mutató a kismutatóval: "katt...titititi....titititi". Sokszor a kattanásra már felébredek és szeretném leütni az órát, csak ne halljam, hogy titititi, persze sosem jön össze. Tudatalatti, zsigeri reakció, hogy az ugyanolyan kattanásra, jöjjön az akárhonnan, ideges leszek.

Így történt most az előbb Blanka kérdésével. Az emlék amelyet előhívott, pengeélesen hasított belém erre a hívószóra:

Angliában egy táborzáró éttermi evészetet fejezetünk be a többi National Trustos önkéntessel, mikor kimentem felvenni pénzt a "kártyáról", hogy cigit vehessek. De a gép nem adott egy kanyi pennyt sem... Falfehéren tértem vissza a helyemre, mert a fizetés még hátravolt. Odaadtam szépen a kártyát a pincérnek, és vártam, hogy közlik, hogy maradhatok mosogatni, mikor csoda történt: visszahozták a kártyát, és minden rendben volt.

Mivel a "telefonomon" csak egy SMSnyi pénz volt, nagyon kellett ügyelnem a hazaküldött üzenetnél a fogalmazásra, mert nem tudtam volna visszakérdezni. Valami hasonlót hoztam össze utolsó karaktereimből: "Hány font van Blanka kártyáján?" (nekem nem volt dombornyomott kártyám, ezért az övét vittem)

A választ nem tudom elfelejteni: "Nem a kártyán van, hanem a hozzárendelt számlán, és nem font, hanem forint, melyet a bank költség felszámítása mellett átvált." Ott maradtam a kétségeimmel. Hazafele több bankautomatát is megpróbáltam, egy sem adott pénzt, mondván nincs a számlán. Nem tudtam, hogyan jutok fel Londonba, de csak odáig kellett valahogy eljutnom, mert volt kifizetett szállásom, és repülőjegyem haza.

Hirtelen nagyon jóban lettem a ronda svájci lánnyal, aki egy hétig fűzött eredménytelenül, mert kiderült, hogy ő is Londonba megy másnap. Már készültem a jelenetre, mit mondok majd először is, kedvest szépet neki, midőn közlik a vasútállomáson a kasszánál, hogy nincs pénz a "kártyán". De fölösleges volt betáraznom szegény Miriamot, mert ott is csoda történt. Így megmenekültem. Hálátlan az ember. Onnantól híre sem volt többé a mézes-mázas modoromnak, szegény, nem nagyon érthette, mi történt.

A lényeg, hogy Balázs is egy lánnyal jelent meg az állomáson, ahova a találkozót beszéltük hetekkel korábban, csak ő egy nagyon szép francia lánnyal, akinek mellékesen megígérte, hogy felviszi a Towerbe (hahaha 10 fontért fejenként), mindezt persze Blanka "kártyáján" levő pénzből, merthogy neki szintén nem volt egy vasa sem, így mikor szembesültünk a problémával, hogyhogy nem a Modern Művészetek Múzeumában kötöttünk, ki, amely hogyhogy nem ingyenes volt.

A reptérre meg csak úgy tudtunk kijutni, hogy eladtuk a kifizetett szállásunkat, és gyalogoltunk addig a zónáig, ahonnan már elég pénzünk volt a vonatra, mert mikor ismét jegyet szerettem volna venni Londonban, nem történt csoda, és közölték, hogy nincs pénz a "kártyán".

Még szerencse, hogy Blanka a szakdoliját épp ilyen kártyarendszerekből írta, különben nem tudtam volna meg soha, hogy két féle leolvasó van: az egyik kapcsolatban van a bankkal, ilyet használ az automata, meg a londoni vasútpénztár, egy másik meg nincs kapcsolatban, azaz a kártyaleolvasó eltárolja a kártya azonosítóját, a terhelést, és később, mikor a leolvasóban lévő követeléseket lehívják, megterhelik a számlát is. De ebből az következik, hogy a számla egészen addig nem is játszik szerepet a dologban ez utóbbi esetben, azaz tényleg a kártyán van a pénz, nem pedig a számlán. Na.